Ingyen letölthető: Az Ötödik Evangélium – Rudolf Steiner

A könyv innen ingyen letölthető:

http://data.hu/get/3743089/Rudolf_Steiner-_Az_Akasha_kutatasbol-_Az_otodik_evangelium-_uj_kor_klub.pdf

az-akasha-kutatasbol-az-ot_bAhogy minden embernek vannak emlékei, úgy a kozmosznak, mint szellemi lénynek is van emlékezete. Az ezoterikus hagyo­ mányban ezt Akasha Krónikának nevezik. Ott a nagy kozmikus eseményektől az egyes emberi sorsok történéséig mindent feljegyez­nek.
Minden időkben voltak emberek, akik – magasabb szellemi képzettség fejlesztésével – képesek voltak ezeknek az érzékfeletti krónikáknak olvasására. Őket nevezik beavatottaknak. Ilyen képes­ ségek fejlesztése ma is lehetséges, sőt a beavatást is el lehet érni. Hogy ez a mi időnkben hogy történhet, azt Rudolf Steiner „Ho­ gyan jutunk magasabb világok megismeréséhez?” c. könyvében írja le.

Maga a könyv szerzője is ezt az utat járta végig és érte el a beavatást. így jutott el az Akasha Chronika olvasásáig.

Amit ott a kozmosz fejlődéséről meg lehetett tudni, azt Rudolf Steiner először egy sor tanulmányban, majd ezeket „Az Akasha Krónikából” címen könyvben jelentette meg. A világ fejlődésének ott vázolt összképe később a „Szellemtudomány Körvonalai” c. művében még lényegesen bővebb és elmélyültebb. A forrás azon­ ban, ahonnan mindkét könyv közlései származtak, azonos maradt: az Akasha Krónika olvasása.

Az utóbb említett könyvben Rudolf Steiner leírja, miképp áll az egész világevolúció középpontjában egy esemény, ami az egész­ nek tulajdonképpeni értelmét adja. Ez az esemény pedig ott áll a kereszténység kiindulási pontján is. Ez a Golgotai Misztérium. Előkészítése a Názáreti Jézus 30 éves élete során történt, majd a Jordán-keresztelő után az őbenne megjelenő Krisztus 3 éves jelen­ léte által. Ami a Golgotai Misztériumban történt meg, az az egész világfejlődést két részre osztotta: az eseményt megelőző és az azt követő időre.

A Golgotai Misztérium világot érintő jelentősége és 33 éves előkészítése a Földön, felveti a modern beavatás centrális kérdésé­ nek kutatását, valamint az Akasha Krónika azzal összefüggő ese­ ményeit.

Egy ilyen kutatás új korszakot jelentene a kereszténység fej­ lődésében. Ezen felül valóságos áttörés lenne a kereszténység jö­ vőjébe, amikor az emberek nem csak történelmi és írásban fenn­ maradt forrásokból, hanem magából a szellemi világból kapnák a tanúbizonyságot az idők fordulójáról és a Golgotai Misztériumról, mint ennek középpontjáról.

A kereszténység fejlődésének ez az új korszaka Rudolf Steiner 1913 őszén az „Ötödik Evangélium” előadás ciklusaival kezdődött. Az „Ötödik Evangélium” elnevezés Rudolf Steiner értelmezésében nem jelent mást, mint amiről egy beavatott a Krisztus-történésről és
annak előkészületéről az Akasha Krónikából értesülhet.
Legelőbb Krisztiániában (Oslóban) majd számos középeurópai városban beszélt erről a témáról. Ezek a kutatási eredmények azóta állnak az antropozófus kereszténység középpontjában.

Bár Rudolf Steiner már korábbi előadásaiban is tett közzé az „Ötödik Evan- gélium”-ból egyes részleteket, ez a téma csak a krisztiániai elő­ adásciklussal érte el terjes kibontakozását.
Ezek közlésével vált nyilvánvalóvá egészen új oldaláról Rudolf Steiner magas küldetése az emberiségben, mint a jelenkor Krisz­tus küldötte. Az emberek közül sokan, akik akkor hallották ezeket az előadásokat, közvetlen élményként élték meg: így szólal meg Krisztus jelenlétében a Krisztusról szóló beszéd. Máig meg lehet érezni ennek a hangulatnak egy leheletét a fennmaradt gyorsírásos jegyzetek olvasásakor.

Bár Rudolf Steiner a kutatást éppen csak elkezdte, amit megje­ lentetett, annak alapvető jelentősége van. Mert általa teljesen új perspektívák nyílnak meg a Krisztus-megértés előtt minden ember szabad megismerési erői számára.

Bárcsak az a magyar olvasó, aki először kerül kapcsolatba az „Ötödik Evangélium” tartalmával, átérezné ezeknek az előadások­ nak hatalmas hátterét és szellemi dimenzióját és a fordítás jelen­ tőségét is! Mert a téma magasztos volta hivatott az olvasó lelkét al­ kalmassá tenni a komolyságra és felkészíteni a kereszténység leg­ mélyebb titkainak befogadására.

Sergej O. Prokofieff az Általános Antropozófiai Társaság
Vezetőségi tagja a dornachi Goetheanumban (Svájc)

“Tudom, hogy közhely, de akkor is szégyenlem magam, hogy pár száz kilométerre tőlünk ezrek halnak meg, ISIS, Boko Haram stb., mi meg kéjelgünk a színház-politikai hergelésben, és nagyon kevés ember van, aki a problémákat megoldani akarja és nem szítani. Úgy érzékelem, hogy a médiának is nagy a felelőssége mindezek leegyszerűsítésében. Fröcsögni a legegyszerűbb dolog, megoldást keresni viszont nagyon nehéz: ahhoz le kell ülni beszélni, gondolkodni, és el kell fogadni, hogy a másik oldal igazsága is egy oldal igazsága. Kiábrándító számomra, hogy a magát liberális gondolkodónak tartó Koltai Tamás, aki az egyetemünk tanára is, le meri azt írni az Élet és Irodalom hasábjain, hogy az XY színház megtalálta nézőkörét, na de rossz arcúak, pedig eddig jó arcúak jártak oda… Csak sajnálni tudom.”

“Latinovits fogalmazott így: „mániákusan hiszek abban, hogy az értékek egészséges összefogása, az előrevivő közös akarat, vagy ahogy sportnyelven mondják, a jó csapatmunka, amely tudáson és a szereteten alapszik, az első és utolsó lehetőségünk a gyógyuláshoz, a fejlődéshez. Ezt szeretném elérni, ezért perelek.”

Szerintem nem válaszok, pillérek kellenek

images_28045Vecsei Miklós H. a színészetet is szolgálatnak tekinti, és úgy érzi, ahogy korábban a verseiben, a színpadon is Istennel beszélget. Nagy családban él és nagy családra vágyik. A színházban pedig tíz év múlva is ugyanazokkal dolgozna, akikkel most.

► Az első, színészhallgatónál nem mindennapos adat, amire az interneten a nevedre rákeresve rábukkantunk, hogy öt évvel ezelőtt – még 18 sem voltál akkor – megjelent egy versesköteted, Györe Balázs ajánlásával (Égszilánk a matracon, Barrus Könyvkiadó, 2010 – a szerk.). Hogy viszonyulsz ma ehhez a kötethez és a versíráshoz?
Már nem tetszik. Túl bő, ma szikárabban fogalmaznék. Örültem neki, bár volt egy olyan ellenérzésem, hogy itt ül a szomszéd asztalnál Jónás Tamás és Borbély Szilárd, őket olvassátok, ne engem! Egyébként a költészet ugyanazt jelentette nekem, mint most a színészet, mármint nem úgy, hogy egyik a másikat pótolja, hanem amikor írok, nem érzem azt, hogy nem játszom, és amikor játszom, nem érzem úgy, hogy éppen ne írnék. Csak keresem, és néha látom azokat a lehetőségeket, amelyekben én mint művészember jó szolgálatokat tehetnék. Hívő lévén mondhatom, hogy Isten az, aki ezeket a témákat, szolgálatokat bennem átfogja. Ő benne van minden versemben, szerepemben, türelmetlenségemben, rosszaságomban. A Vízkeresztben elveszítem a kishúgomat, a Timonban ellök magától az, akire a legnagyobb szükségem van. Ilyenkor a színpadon beszélgetek a Jóistennel, hogy : értem… és akkor, hogyan tovább „barátom”?

images_28042► Édesapád a Máltai Szeretetszolgálat alelnöke. Mennyire határoz meg téged a családod, és az a szociális érzékenység, amit otthonról hoztál?
A testvéreim mindennél fontosabbak. Nem volt könnyű gyerekkorunk, mert bár a szüleink mindketten remek emberek, nem mindig volt köztük jó viszony. Ilyenkor mi, testvérek egymásban tartottuk a lelket. Van egy mozgássérült, hihetetlenül rendes bátyám, a Badó, ő nevezett el Hasinak, amikor még édesanyám hasában voltam. Innen a H. a nevemben. Rossz érzés, hogy már nem tudok annyit vele lenni, amennyit szeretnék, de ez a Hasi hozzá köt. A szüleim hivatásának hatására szerettem volna, ha szociális munkát végezhetek.

Mindenképpen az elesettek segítésének akartam szentelni az életem, az első szerelem végén az is megfordult a fejemben, hogy pap leszek, de közelebbről látva a nyomort, realizálódott bennem, hogy nem csak odaadás szükséges, hanem türelem és feltétel nélküliség is. Megijedtem magamtól, de ugyanakkor közömbös voltam a saját jövőmmel és sorsommal kapcsolatban. Egy jó találkozásért odaadtam volna a fél életem, ahogy most is. Ezek az őrlődések vezettek el az íráshoz, majd a színházhoz, és gimnáziumi éveim alatt kezdtem megfogalmazni magamnak, hogy az én szociális munkám a színház lesz, és ez az ars poeticám az egyetemi évek alatt csak szilárdabb lett. Nem mondom, megküzdök az állításért, de bízom benne, hogy ez így van, így lehet. Latinovits fogalmazott így: „mániákusan hiszek abban, hogy az értékek egészséges összefogása, az előrevivő közös akarat, vagy ahogy sportnyelven mondják, a jó csapatmunka, amely tudáson és a szereteten alapszik, az első és utolsó lehetőségünk a gyógyuláshoz, a fejlődéshez. Ezt szeretném elérni, ezért perelek.”
Sajnos a szakmában ezért a gondolatért ma már sokan kinevetnének vagy lenéznének, ugyanakkor a nyomorral való szembesülés segít nekem abban, hogy büszkén küzdjek ezekkel a hergelőkkel és farizeusokkal, akik széthúzásukkal megmételyezik a színházi életet és a magyar közéletet. Szomorú látni az egymásra fröcsögő embereket, akik komolyan elhiszik, hogy az ő színházzal kapcsolatos problémájuk „valós” probléma. Nem ezek a problémák. Szerintem. Tudom, hogy közhely, de akkor is szégyenlem magam, hogy pár száz kilométerre tőlünk ezrek halnak meg, ISIS, Boko Haram stb., mi meg kéjelgünk a színház-politikai hergelésben, és nagyon kevés ember van, aki a problémákat megoldani akarja és nem szítani. Úgy érzékelem, hogy a médiának is nagy a felelőssége mindezek leegyszerűsítésében. Fröcsögni a legegyszerűbb dolog, megoldást keresni viszont nagyon nehéz: ahhoz le kell ülni beszélni, gondolkodni, és el kell fogadni, hogy a másik oldal igazsága is egy oldal igazsága. Kiábrándító számomra, hogy a magát liberális gondolkodónak tartó Koltai Tamás, aki az egyetemünk tanára is, le meri azt írni az Élet és Irodalom hasábjain, hogy az XY színház megtalálta nézőkörét, na de rossz arcúak, pedig eddig jó arcúak jártak oda… Csak sajnálni tudom.
(Koltai Tamás általunk talált cikkében szó szerint ez szerepel:
„Az előadások minőségénél is riasztóbb a közönség minősége. Ha egyszer sikerülne leszokni a színházi néző tabusításáról, szembenézhetnénk azzal a tetemes kárral, amelyet a Nemzetibe mesterségesen, szinte ingyen becsődített tompa közönségnek a színházművészettől való elidegenítése okoz. /Nemzeti planta, avagy egy pótszínház tengődése, ÉS, 2015. február 13./ – a szerk.)

► Hatalomról, pénzről, intrikákról beszéltek a nemrég bemutatott Athéni Timonban is, amit osztálytársatok, ifj. Vidnyánszky Attila rendezett és te fordítottál. Shakespeare-t fordítani hatalmas kihívás. Milyen elvek szerint dolgoztál?
Az első és legfontosabb az volt, hogy ne szarjak be Shakespeare-től. (nevet) Az eredeti szövegből dolgoztam, mindössze négy Szabó Lőrinc-sor maradt benne. „Fedőt föl! Kutyák, lefetyeljetek!” – ez annyira ismert, hogy egyszerűen nem ér újrafordítani, mint ahogy a „Lenni vagy nem lenni” se lesz „vagy vagy, vagy nem vagy”. Fél évig dolgoztam vele, ebből három hónap nagyon intenzív munka volt. Úgy szerettem volna a mához közelíteni, hogy ne legyen benne szleng. Igaz, a like-ot benne hagytam, de az az eredetiben is like, ezen a ponton Shakespeare és a facebook összeért. (nevet)

► Miért éppen ezt a darabot választottátok?
A Timont Attila választotta. De engem is telitalált Timon dilemmája. Sokszor érzem, hogy a metsző őszinteség és a „puszta” lenne az én értelmem, de nem vagyok hozzá elég bátor. Lehet, valaminek történnie kéne hozzá.

► Ebben az előadásban mind a hét fiú játszik az osztályotokból. Hogy vagytok ti egymással?
A mi barátságunk nagyon komoly dolog. És érdekes, hogy többen is nagyonnagycsaládosok vagyunk. Andrisék pl. kilencen tesók! Csodálatosak együtt.

► Mindenkitől megkérdezzük, van, aki szívesen beszél róla, és van, aki nem: te hogy élted meg azt a közéleti, forrongós időszakot?
Én azt tapasztaltam, hogy aki igazán aggódott, az nem ment ki az utcára. Nekem, személy szerint, nagyon nehéz időszakom volt akkor az egyetemen, és muszáj volt minden porcikámmal a munkára koncentrálnom. Belülről úgy tűnt, hogy aki kimegy, az vagy a sikertelenség elől menekül a forradalmi hévbe, vagy csak örül, hogy történik végre valami életszagú.

images_27834► Meg tudnád fogalmazni, hogy mit kaptál az egyetemtől, mik azok a legfontosabb dolgok, értékek, amiket magaddal viszel?
Hogy megtaláltam az utam. Hogy megismertem azokat, akiket meg kellett ismernem, és hogy mit jelent a mester – tanítvány viszony. Ennek a megélése végig fogja kísérni az életem, és ezért nagyon hálás vagyok az osztályfőnökeimnek. Amikor az iskolába ’belebegtem’ (van aki betör, beszakad, berobban), válaszaim voltak, és ők segítettek kérdőjelekké változtatni ezeket a pontokat. A válaszok szerintem nem fontosak, pillérek legyenek. A színészet egy szakma, és én még az elején tartok annak, hogy kitanuljam.
De a képzés nem pusztán szakmai képzés: van benne egy jó adag lelkitábor. Két évig tartott, mire megértettem Martont. Kegyetlen tudott lenni: nem harapófogóval, rotációs kapával húzta volna ki belőlem magamat. És én jöttem is volna, csak nem tudtam, hogy hogyan kell. Biztos nem volt jó néznie, ahogy végigszenvedem ezt az utat, de remélem, most együtt örülünk. Legfontosabb tanítása számomra az volt, hogy a színpadon meghalni nem csak érdemes, hanem máshogy nem is érdemes.
Hegedűs D. tanár úrtól pedig az, hogy ez a „halál” egy belső jókedven keresztül történjen meg. Amit színészként leshettünk el tőle, túl a végtelen energiáján, az a nagyvonalúság, mert haragtartó, sértődős, a kollégáival szemben kicsinyes embernek nincs hosszú karrierje ezen a pályán.
Zsótér a magyar nyelv hőse, ő tanítja meg a magyar színészeket beszélni. És az is sokat elárul róla, hogy a 65 Hamletünkből 62 előadáson ott volt. Hálás vagyok neki azért, amit értünk tett, de kicsit elszomorít vele kapcsolatban a Hamlet szereposztási egyenetlensége. Sosem tetszett, amikor egyetemi berkeken belül az egyén lett prioritás a csapattal, a siker a fejlődéssel szemben, mert felesleges és nyomasztó feszültséget szülhet.
images_21234Nem kapcsolódik közvetlenül az egyetemhez, de meghatározó élményem volt a Viktor Rizsakovval való találkozás. Olyan magas sziklaszirtről nézi a magyar színházi duhajkodást, hogy aki találkozik vele, csak kívánni tudja, hogy egyszer felkapaszkodjon oda, és megkönnyebbüljön. Képes lennék neki egy életen keresztül csak a díszleteit csavarozni, és semmi mást nem csinálni. Hozzám amúgy is közel áll az orosz lélek. Nagy rajongója vagyok Csehovnak, Dosztojevszkijnek, és Rizsakovnál is azt tapasztaltam, hogy egészen más dimenziókban gondolkodik és érez, mint ami nálunk és Nyugaton megszokott. Például az Éjjeli menedékhelyben az a gondolata, hogy nem az anyagi-, hanem a lelki szegénység hajléktalanszállóját „építi” meg, hónapok óta foglalkoztat.
Hogy a színház miért tud fennmaradni és hatni, arról az maradt meg bennem, amit Hankiss Elemér, nem sokkal a halála előtt, egy interjúban mondott. Arról beszélt, hogy „van 6 milliárd ember a bolygón, aki igyekszik úrrá lenni azon a szorongáson, amely mindannyiunk osztályrésze, mert egy ismeretlen, nagy, hideg univerzumban, egy ‘idegen világban’ élünk”. Jól ismerem ezt az állapotot. Amikor benne vagyok, azt szoktam magamnak mondani, hogy minden mindegy. Tudom, hogy ez paradox a másik, számomra alapvető mondatommal, hogy Jézus az én igazságom, de ez a kettő énbennem megfér együtt. Szóval Hankiss azt mondja, hogy a színház ezzel az állapottal szemben egy zseniális trükköt alkalmaz. A valóságban a világ nagy, én pedig kicsi vagyok, el vagyok veszve benne. Aztán beülök a színházba, és egyszeriben fordul a kocka: a világ hirtelen összezsugorodik, én pedig lehetőséget kapok arra, hogy -kvázi Jóistenként – rálássak a „kisemberek” életére, problémáira, sőt, még a megoldásokat is némán sejthetem. Ez felemel. Mint amikor egy kisgyerek üveggolyót tart a kezében, és belelátja az egész világot.

► Debrecenben töltötted a gyakorlatodat. Milyen volt egy vidéki színházban dolgozni?
Jól éreztem magam. A vidéki színház egy életforma, teljesen más, mint Budapesten. Inkább táborozás hangulata van, izgalmas beszélgetésekkel és éjszakázásokkal. A társulat nagy része pedig együtt él a színészházban, mint egy kis közösség. Ez nagyon vonzó számomra, de kell tudni kiszállni, mert idősebb színészeken néha azt látom, hogy ugyanazokat a köröket róják 40 éve. Az előadások közül, amikben játszottam, a „Titus anatómiáját”: imádtam, A Mester és Margaritát (kis szerepem volt benne, Júdás és Foka) viszont nem szerettem, nem tudtam kapcsolódni Rusznyák Gáborhoz, talán majd máskor. (nevet)

images_28041► Te magad is rendeztél kisfilmeket.
Érdekel a rendezés, ez is egy kifejezési forma számomra, de azt gondolom, hogy ahhoz, hogy egyszer komolyan rendezhessek, előbb a színészetet kell kitanulnom. A kamera túloldalát viszont kipróbálhattam. Mostanában kezdik vetíteni a Duna tévén, Dyga Zsombor rendezésében azt a hatrészes sorozatot, Egynyári kaland címmel, amiben az egyik főszerepet játszom. Jó munka volt. Zsomborral két közös gondolatunk nincsen a világról, de ettől még nagyon jó barátok lettünk. Ez kéne legyen az alap, hogy a barátok közé nem szabadna beékelődni semmi másnak. Erről szól a Timon is, és szép példa erre Várszegi Asztrik és Esterházy Péter barátsága. Magyarországon a politika, számomra érthetetlen módon, olyan súllyal nehezedett az emberekre, hogy mindennek origója lett. Barátokat és rokonokat szakít szét. Elkeserítő.

► Hogy képzeled el az életedet 10 év múlva?
Egy nagy család közepén. És lehetőleg ugyanazokkal az emberekkel magam körül, mint akikkel most dolgozom. És ha így lesz, akkor teljesen mindegy, hogy helyileg hol. Azt nem tudom elképzelni, hogy ne színházban dolgozzak. Rengeteg ötletem van. Rendszeresen hallgatom Pál Feri hittanjait, aki szeret improvizációs színházat játszani. Szívesen meghívnám például őt, kedvenc művem, A Karamazov testvérek Sztarec szerepére – szerintem benne is lenne (nevet).

images_19532► A versesköteted ajánlójában Györe Balázs azt írja, „ a türelmetlenség az ifjúság erénye”. Hogy állsz a türelemmel?
Otthon, nagy testvér lévén, sugároznom kell a nyugodtságot. Az életben viszont nem tűröm az igazságtalanságot, az ellen küzdök, és nap mint nap gyűjtöm a bátorságot ahhoz, hogy őszinte tudjak lenni a környezetemmel, és bátran álljak ki a pilléreim mellett. Nem mindig sikerül, nagyon nehéz és sokat fáj.

Török Ákos / Turbuly Lilla

forrás: 7ora7.hu

Egy csíkszeredai magyar srác elképesztő, filléres találmánya!

Tamás a 16 éves csíkszeredai kamaszfiú, nem mindennapi ötlettel rukkolt elő. Biciklijére szerelt, saját készítésű szélturbinájával, menet közben töltheti mobiltelefonját. A befektetés, nem egészen 1500 forintjába került.

Bár az ötlet szabadalmaztatásával akár pénzt is kereshetne, a kamaszsrác inkább megosztotta ötletét a nagyközönséggel. Az Instructables honlapján, részletesen is megtalálható a kiegészítő építési útmutatója. Insturcatbles oldalán számos más, érdekes újítás is található. Érdemes figyelemmel követni munkásságát!

forrás: tudnodkell.info

Screen Shot 2015-05-22 at 12.07.07

SEVASTER1 (folytatás) Antal Judit riportja Modernkori rabszolgaébresztő, 2. rész

Screen Shot 2015-05-21 at 17.03.26Mottó:
“A lakoták szerint a férfiak valamikor a múltban kibillentek egyensúlyukból, ezért követniük kell a nőket, akik visszavezetik őket a helyes útra”
Sebestyén Évával, azaz Sevaster1-gyel való beszélgetésem második része – benne az álébredők típusairól, David Icke-ról és természetesen az indiánok rendkívül izgalmas kultúrájáról is olvashattok.
– Legutóbb abban maradtunk, hogy beszélgetünk az általad álébredőknek nevezett emberekről illetve erről a jelenségről.
– Az ébredés folyamata ott kezdődik el, amikor megkérdőjelezzük a fennálló társadalmi rendszert, rájövünk arra, hogy nem az vagyunk, akinek „faragtak” bennünket, hanem annál sokkal többre vagyunk képesek. De hogy mire vagyunk képesek? Ezt nekünk kell megtudni. Nem mások fogják megmondani, és ne is várjuk ezt másoktól.
Manapság divatba jött úgymond ébredőnek vagy felébredt embernek vallani magunkat. De vajon van már felébredt ember? Ki meri biztosan állítani, hogy ő mindent tud?
Egy biztos, az igazi ébredő ilyet sohasem állít magáról, hanem örökké keresi az igazságot, járja nehéz útját, keresi a problémák megoldását, és mindezt mindig alázattal teszi.
Sajnos, sok álébredő van, akiknek ismérvei meglátásom szerint a következők:
1. Az „ÉN élek helyesen” emberek, akik az általuk kijelölt vagy megtalált életmódot vehemensen vagy, ami talán még rosszabb, fejüket csóválva, másokat „finoman” dorgálva hirdetik. Az olyan emberekre gondolok, akik folyton a szeretetről, angyalokról, megértésről, Jézusról beszélnek, de szinte lesben állnak, hogy mikor csaphatnak le valakire, ha annak észrevétele van egy visszásságról, vagy problémát szeretne megoldani.
Ezek az „ÉN élek helyesen” emberek szívesen veszik védelmükbe a gonoszságokat elkövetőket, akár az áldozatokkal szemben. Vannak köztük olyanok, akik meggyőződéssel vallják, hogy kivonták magukat a mátrixból, a hagyományokat követik, azokat hirdetik, netán jurtában laknak vagy sámándobon dobolnak, mégis egész nap a Facebookon lógnak, és osztják az észt, előszeretettel veszik el a tenni akaró emberek kedvét.
2. A „témakisajátítók” jellemzően egy dologért küzdenek, de azért nagyon. Nem tudsz velük semmilyen más témáról beszélni. Ha viszont elkezdesz foglalkozni az ő témájukkal, megsértődnek, mert úgy érzik, hogy a személyes holmijukat akarod elvenni. Ha mondjuk már éhségsztrájkolt egy napon keresztül egy jó ügyért, akkor rosszallni fogja, ha te is azért az ügyért állsz ki. Mert az a téma az övé, ő már kisajátította magának.
3. Az „illuminatifóbiások”, akik még a legszebb hegyorom fölött felkelő napot is gyanakvóan nézik, mert azt az illuminati szimbólumaival azonosítják. Ezek szerint én is az illuminatit képviselem, bevallom, kisgyerekként előszeretettel rajzoltam hegycsúcsot, mögötte felkelő nappal. Nem viccelek, nagyon sok „illuminatifóbiás” van. Jellemző módon a „Természet szól hozzád” című, általam feliratozott filmek, illetve a motivációs videók kaptak sok negatív visszajelzést azért, mert illuminati szimbólumokat véltek felfedezni bennük, és különben is, csak az illuminati akarhatja megmenteni magának a Földet. Ők azok, akik minden megmozdulás, minden kezdeményezés mögött ott látják a háttérhatalmat. Úgy gondolom, hogy csak saját tétlenségüket, tehetetlenségüket és gyávaságukat akarják ezzel igazolni.
4. A „kár, hogy felébredtem” típusú emberek már kezdik látni a társadalom visszásságait és hazugságait, de úgy érzik, hogy nem lehet tenni semmit az emberiség jobb sorsáért, sőt, felszólítanak, hogy ne próbálkozz te sem, nyugodj bele, hogy életed végéig rabszolga maradsz, ő már csak tudja. Ha megtanulnál röpülni, az ilyen típusú ember utánad ugrana, és lerántana a földre.
5. A „lájkvadász” figyeli az eseményeket, megosztja mások írásait, munkáit, videóit, begyűjti a lájkolókat, ha saját írása van, felszólít, hogy oszd meg, aztán hősként hirdeti magát, valahányszor erre módja van.
6. Az „ÉN pozitívan gondolkodom” emberek szeretik a fejüket a homokba dugni, lényeg az, hogy ők boldogok legyenek, nem számít, ha barátok, ismerősök, rokonok szenvednek társadalmi igazságtalanságok, szegénység vagy lelki problémák miatt. Az „ÉN pozitívan gondolkodom” emberek felől akár gyermekeket gyilkolhatnak Gázában, állatokat kínozhatnak, bankok dönthetnek nyomorba családokat, ők akkor is „pozitívan” gondolkodnak, és ha te próbálsz tenni a problémák megoldása érdekében, akkor téged minősítenek negatívnak.
A fenti álébredőkkel szemben szerencsére vannak valóban segítő szándékú, az ébredés útján alázattal járó emberek, akik saját műsorokat készítenek, saját blogot vezetnek, ételosztásokat szerveznek, interjúkat készítenek, filmeket készítenek vagy feliratoznak, folyóiratokat adnak ki, könyveket írnak, alternatív oldalak cikkeit fordítják le, harcolnak a devizahitelesekért. Külön
öröm számomra, hoIndiángy ezekkel az emberekkel kapcsolatba kerültem, és bízom abban, hogy a földrajzi távolságot leküzdve tudunk együtt is tenni az emberiségért.
Mind az ébredőknek, mind az álébredőknek hadd idézzem a lakoták imáját:
„Ó, Nagy Titok!
Kinek hangját a szélben hallom,
Ki életet lehel az egész világba,
hallj engem, kicsi vagyok és gyenge,
Szükségem van erődre és bölcsességedre.
Végy körbe szépséggel, és szemem mindig lássa
a vörös és bíbor naplementét.
Kezemmel óvjam mindazt, amit te teremtettél,
fülemmel halljam a hangodat.
Tégy bölccsé, hogy megértsem azokat dolgokat,
miket népemnek tanítottál.
Engedd, hogy megtanuljam a leckét, amit
minden falevélben és kőben elrejtettél.
Adj erőt, ne nagyobbat, mint fivéremnek és nővéremnek,
csak annyit, hogy legyőzzem legnagyobb ellenségemet:
önmagamat.
Mindig legyek kész arra, hogy
tiszta kézzel és nyílt tekintettel álljak eléd.
Hogy amikor az élet kihuny, ahogy a lenyugvó nap,
lelkem szégyenérzés nélkül állhasson eléd.”
– Korábban is említettük, milyen sok munkád van a feliratozással, de talán még több gondod a különféle véleményekkel és a zaklatásokkal, melyek szerint neked ezt vagy azt kéne csinálni… Mondják ezt neked személyesen és itt-ott online fórumokon is… például ez a Média legnagyobb hazugságai csoport…
– Vicces, hogy például egy kommentelő szerint a mainstream helyett kit kellene fordítanom. Eddig mindig azt hittem, hogy az alternatív médiát képviselem. De ilyenek mindig vannak…
Az elmúlt három és fél év alatt, amióta videókat feliratozok, többször vívódtam azon, hogy folytassam-e. Egy időben beleestem abba a hibába, hogy mindenkinek próbáltam megfelelni, ami egyébként magánéletemben is erősen jellemző rám. Ezt persze néhányan ki is használták, személyesen vagy csoportok képviseletében kerestek meg azzal, hogy videót feliratozzak rendszeresen nekik, én pedig balga módon megtettem. Amikor rájöttem, hogy igazából saját népszerűségüket akarták az én munkámmal növelni, ráadásul egyes csoportok saját, utólagos bevallásuk szerint is komoly finanszírozást kapnak, el kellett mélyen gondolkodnom azon, hogy mit szeretnék. A legfájóbb az volt, hogy ezek a személyek sokkal több idővel, de jóval kevesebb kötöttséggel rendelkeznek, fiatalok, mégis rám terhelték a munka nehezét.
Az eszem nem tudott választ adni arra, hogyan tovább, néha még azt is súgta: éld a saját életedet. A csalódásom után így is tettem vagy másfél hónapig. Végül ismét a szívemre hallgattam, ahogyan olyan sokszor tettem életem során.
Szeretek feliratozni, szeretem az összetett munkát, a kihívást, és főleg azt, hogy kifejezhetem önmagamat. Áttételesen elmondhatom a világnak, mi az, ami nem tetszik, vagy mi az, ami jó lenne. A csalódás mégis hasznos volt, mert megtanultam, hogy nem kell másoknak megfelelnem, elég, ha saját lelkiismeretemmel szembe tudok nézni. És a magánéletemben is így tettem. Már van bátorságom nemet mondani olyanoknak, akik eddig csak kihasználtak vagy rossz irányba vittek volna.
Most már ha akarnék, se tudnék csoportoknak dolgozni, mert olyan sokan keresnek. Persze vannak kivételes esetek. Az első keserű tapasztalatok után már le tudom szűrni, hogy kik azok, akikkel érdemes együttdolgozni, és itt a hangsúly az “együtt” szón van. Az ő esetükben is csak egy-egy alkalommal tudok feliratozni, mert nagyon korlátozott az időm. Sok esetben napi 10-12 órát kell dolgoznom, szerencsére itthon szakfordítóként távmunkában, hogy adósságainkból kikeveredjen családom, emellett feleség és anya vagyok. Kis birtokunkon négy öreg hobbi lóval, kutyákkal, macskákkal és tyúkokkal élünk, akikről gondoskodni kell. Sok munkát igényel, főleg ilyenkor tavasszal a konyhakert is, ahol permakultúrás módszerrel igyekszem megtermelni a zöldségeket és gyümölcsöket. Egyszóval nálam a 24 óra kevés egy napra. És még az alvásigényem is napi 8-9 óra.
Csoportokon kívül a feliratkozóim közül is sokan keresnek meg azzal, hogy ezt vagy azt jó lenne feliratozni. Az ötleteket örömmel veszem, hiszen elkerülheti a figyelmemet nekem is egy-egy fontos videó. De még a fontosnak vélt videókat sem tudom minden esetben feliratozni, hiszen fizikai és szellemi korlátaim vannak. Sokan szeretnének találkozni velem, beszélgetni telefonon, együtt szervezkedni. Vannak, akik azt várják el, hogy oldalaikat népszerűsítsem vagy írásaikat osszam meg.
Nekem azonban egyrészt kötött az időm a fenti okok miatt, másrészt saját elképzeléseim vannak, amikhez tartom magamat, és nem szeretnék egyetlen politikai színezetű szervezetet vagy csoportot sem képviselni.
És persze vannak olyanok is, akiknek nem tetszik egy-egy videó, belekötnek üzenetébe, vagy éppen az eredeti feltöltő személyével nincsenek kibékülve. Újra és újra tanácsot is adnak, hogy mit kellene helyette feliratozni. Nekik üzenem, hogy ez nem kívánságműsor, ha tudnak angolul, akkor tanulják meg a feliratozást (nekem ez nagyon gyorsan ment, nekik is sikerülni fog), ha nem tudnak angolul, készítsenek maguk videókat (vannak nekem is saját készítésű videóim), és ne mások munkájának rombolásával akarjanak kitűnni facebook csoportok tagjaként vagy akár vezetőjeként.
Érthetetlen módon sokszor keresnek meg azzal is, hogy hosszú, angol nyelvű szövegeket fordítsak le nekik, mert nem értik. De volt olyan eset is, hogy egy saját magát ismert emberként feltüntető személy, aki egyébként több „ébresztő” weboldalt is működtet, Karen Hudes-ön, a Világbank leleplező informátorán keresztül üzent, hogy fordítsak le neki dokumentumokat, mert ő nem ér rá. Nekik csak annyit tudok mondani, hogy keressenek fel fordítóirodákat, akiknek egyébként én is dolgozom, és akik ezért a munkáért fizetnek.
Mindemellett folytatom tehát a feliratozást, mert a szívem azt mondja, hogy ezt kell tennem. Akikkel az utóbbi időben együtt dolgoztam vagy erre ígéretet tettem, azokkal a jövőben is a rendelkezésre álló időmtől függően szeretnék együtt dolgozni. Ők támogatják a munkámat azzal, hogy megosztják egy-egy feliratozásomat a weboldalukon, esetleg cikket írnak hozzá, vagy saját programjukban terjesztik, újságban megjelentetik, szinkront készítenek hozzá, rádióban beszélnek róla.
Komoly segítséget jelentett a hasznos információk terjesztésében az is, hogy egy ismeretlen jó barát néhány alkalommal német nyelvről küldött feliratozást azzal a céllal, hogy töltsem fel oldalamra.
– Beszélgettünk David Icke-ról is, és nagyon örültem neki, mikor kiderült, hogy te is nagyon kedveled. Örülnék, ha elmondanád a gondolataidat ezzel kapcsolatban is.
– Volt olyan ismerősöm, aki szerint túl sok témával foglalkozom. Én úgy gondolom, hogy mindezek a témák erősen összefüggenek, akár ezotériáról, politikai leleplezésekről, természetvédelemről, akár motivációs videókról van szó. A lényeg: ébredjünk fel, nyissuk ki a szemünket, lássuk az igazságot, lássuk meg saját erőnket. Éppen ezért szeretem David Icke videóit, mindenre kiterjednek. A feliratozások során kiemelten kezelek néhány embert, idővel jobban megismerem őket, esetleg csalódom. Mert jártam így is. De David Icke-ban nem csalódtam, még ha sokszor hallom is, hogy a háttérhatalmat szolgálja.
David Icke kitartóan mondja el változatlan véleményét, ami talán korábban döbbenetesnek, hihetetlennek tűnt. De mára sok minden bebizonyosodott az általa elmondottakból. Például a mostani pedofil botrányok esetében senki nem gondolta volna korábban, hogy egy ilyen kegyetlen, aljas, jól kiépített gyermekkereskedelem zajlik a legfelsőbb körökben.
Nem mondanám, hogy példaképeim vannak, mert mindenkinek a saját útját kell járnia, de az biztos, hogy nagyra tartom őt. Egyike azon keveseknek, akiket az uralkodó magánhatalomnak nem sikerült beprogramoznia. Sokan kérdezik, hogy miért nem iktatták már ki, miért engedik, hogy nagyszámú közönségnek előadásokat tartson. Azért, mert őt nem lehet kiiktatni. Azért, mert nem fél. És ezzel ő nagyon is tisztában van. A gondolat ereje elképesztő, erről számos film és könyv beszélt már. David Icke nagyon jól illusztrálja nekünk, hogy mire képes egy olyan ember, aki legyőzi félelmét, és olyan szintre emelkedik, ahol már nem tudnak utánanyúlni.
David Icke kitartóan járja az útját, nem lehet arról letéríteni. Sokan gúnyolódtak rajta, próbálták sarokba szorítani, nevetségessé tenni, akár az alternatív médián belül is. De őt ez nem érdekli, mert hisz abban, amit csinál.
Rabszolgatartóink megosztanak bennünket, egymás ellen fordítanak bennünket, hogy bezárjuk a szívünket, és ne tudjunk magasabb szintre emelkedni, ahol megszűnnek korlátaink, rájövünk, hogy mi mindannyian egyek vagyunk, nem pedig egy szűk réteg által kreált hamis társadalom egymás ellen forduló, magányba taszított kiszolgálói.
A jelenlegi társadalomban csupa magányos ember él, aki nemhogy másokhoz nem tud kapcsolódni, de saját tudatosságát sem képes tágítani, az öt érzékre beszűkült, korlátolt világában él, amit a szűk elit nemcsak a média, az iskoláztatás útján tudott elérni, hanem a testet mérgező vegyszerekkel, „gyógyszerekkel”, mesterséges ételekkel és italokkal is, és ne feledkezzünk meg a HAARP hatásáról sem.
Mindemellett David Icke-nak pozitív üzenete van: a szűk elit retteg és fél az ébredő emberektől, és hamis, embert nyomorgató, vérszívó mátrixuk összeomlik hamarosan. Ehhez persze minél több ébredő emberre van szükség.
Személyes tapasztalatom, hogy az ébredés egyik legfőbb akadálya valóban a félelem és a tudat beszűkülése. Azt látom, hogy a félelem börtönében élő ember borzalmasan magányos, igyekszik közösségekbe, hamis barátságokba menekülni, képtelen saját társaságát elviselni, nehogy egy percre is gondolkodnia kelljen, szembe kelljen néznie saját magával. Tudom, egy kicsit ellentmondásosnak látszik, hogy a magányos ember mindig társaságba menekül, pedig így van. Különbség van az egyedüllét és a magányosság között. Az egyedüllét kiválóan alkalmas arra, hogy elmélkedjünk, meditáljunk, magasabb szintre emelkedjünk. A magányosság valaminek a hiányát jelenti, és hiányérzete miatt a magányos ember folyton menekül, leginkább saját maga elől.
Ne féljünk néha egyedül lenni, és kövessük David Icke példáját. Száműznünk kell a félelmet, ki kell mondanunk az igazságot, mert akkor sokkal könnyebb lesz
“Engedd, hogy megtanuljam a levelek és kövek tanítását…”
“Engedd, hogy megtanuljam a levelek és kövek tanítását…”
a szívünk, nem kell szorongásban és bűntudatban élnünk. Ha pedig ezt sikerül elérnünk, a betegségek is megszűnnek, felszabadulunk, elménk megtisztul.
– Ha már a jó példáknál tartunk, sokat emlegeted az indiánokat és kultúrájukat. Hallhatnánk erről is most bővebben?
– Mi az élet értelme? Természetesen mindenki boldog akar lenni. Mindenkinek az az álma, hogy megvalósítsa önmagát, alkosson, szeressen, családot alapítson, gyermeket neveljen, amihez meg kell teremteni a feltételeket. A közösséget úgy kell kialakítani, hogy a szükséges feltételek teljesüljenek.
Az egyéni boldogság feladása nagyon nehéz, ezért a közösséget csak rendkívüli adottságú, önfeláldozó, erre született emberek képesek megfelelően irányítani. Ez így volt az indiánok társadalmában. Talán mindenki hallott már Őrült Lóról (angolul: Crazy Horse, lakotául: Tashunka Witko) vagy Ülő Bikáról (angolul: Sitting Bull, lakotául: Tatanka Iyotanka). Ők éppen azért lehettek elismert, mindenki által tisztelt vezetők, mert a közösség jólétét mindennél többre tartották. Őrült Ló első vadászzsákmányát a legszegényebb családoknak adta.
A nehéz időkben, amikor a törzseket sorra kényszerítették a rezervátumokba, éheztek és fáztak, mindketten tagjai voltak a Cante T’inza (Erős Szív) társaságnak, amely álarcban, az éjszaka leple alatt segített a legszerencsétlenebbeknek. A hagyomány ma is él a törzsben.
Az indián vezetőknek nem volt nagyobb vagyonuk, mint az átlagembernek, és teljhatalmuk sem volt, mert mindenki szabadon dönthetett saját sorsa felől. A törzsi vezetőket azért követték, mert megbíztak bennük, tisztelték őket. Nem pedig megtorlás miatti félelemből, főként nem törvények miatt.
Hanem azért, mert a 12 fő erényt ezek az emberek kimagasló szinten követték.
A 12 fő erény: alázat, kitartás, tisztelet, becsület, szeretet, áldozatvállalás, igazság, odaadás, bátorság, lelkierő, nagylelkűség, bölcsesség.
Azt hiszem, az indián vezetőknek tökéletes ellentéteik a mai politikusok és államférfiak. Alázat helyett fennhéjázók, könnyen megvásárolhatók, nem tisztelnek senkit és semmit, saját vagyonukat gyarapítják; gyávák, mert saját életüket egy egész nép elé helyezik, lenézik a dolgozó embereket, nagylelkűség helyett lopnak, és nem bölcsek, mert nem gondolnak a jövőre sem.
Az indiánok minden életet megbecsültek. Mitakuye oyasin, mondják gyakran a lakoták, ami annyit tesz, hogy minden mindennel összefügg, mindenki mindenkinek a rokona. Ezért úgy gondolják, ha valakinek ártanak, azzal saját maguknak ártanak. Ez nemcsak a tettekre vonatkozik, hanem a kimondott szavakra is. Hitük szerint a kimondott szónak négyszeres hatása van, ha valakiről gyűlölködve beszélünk, akkor az négyszeresen üt vissza. Ezért is beszélnek lassan, megfontoltan.
A világ legnagyobb holokausztja 100 millió áldozattal járt. A véres mészárlások és a himlővel fertőzött takarók ajándékozásával terjesztett járványok mellett óriási kárt okozott az indián kultúrában az erőszakos asszimiláció, ami azt jelentette, hogy kényszerrel vették el a gyermekeket szüleiktől, hogy aztán messzi bentlakásos iskolába vigyék őket, ahol a durva bánásmód, nemi erőszak, állandó büntetések miatt sokan haltak meg még a 20. század második felében is. Súlyos testi fenyítést kaptak a kisgyerekek akkor is, ha saját nyelvükön mertek megszólalni.
Igencsak súlyos károkat okoznak a hollywoodi filmek, mert teljesen hamis képet mutatnak be az indiánokról. John Wayne, a „nagy filmhős” ezt nyilatkozta 1981-ben egy interjúban: „Nem érzem úgy, hogy rosszat tettünk, amikor elvettük ezt a remek országot tőlük. A túlélésünkhöz kellett ezt az országot ellopnunk. Nagyon sokaknak kellett az új föld, és az indiánok önző módon akarták megtartani maguknak.”
És ő ezt a látásmódot képviselte a filmekben. A hős fehér telepeseknek folyton meg kellett küzdeniük a barbár, gonosz indiánokkal.
A valóságban, épp a fenti okok miatt, az indiánok alapvetően békés természetűek voltak. Ha állatot öltek vadászat során, bocsánatot kértek tőle, igyekeztek kiengesztelni a szellemét. A lakotáknál is súlyos bűn volt az emberölés, pedig őket tartották a legvadabb törzsnek (sziúként hallhattunk róluk filmekben és könyvekben). Náluk az ellenfél legyőzése azt jelentette, hogy egy pálcával sikerült megütniük. Meg is lepődtek, amikor az első, fehérekkel szembeni összecsapásban a pálcás ütésre puskalövéssel válaszoltak a fehér katonák.
Az indián törzsekben a nők szerepe sokkal fontosabb volt, mint azt gondolnánk. A lakoták szerint a férfiak valamikor a múltban kibillentek egyensúlyukból, ezért követniük kell a nőket, akik visszavezetik őket a helyes útra. A nők szerepe a teremtés, a férfiaké pedig az, hogy ezt lehetővé tegyék a számukra és védjék őket. Jellemző módon, ha fehér női foglyok kerültek indiánok közé, és később egyenjogú tagjai lettek a törzsnek, ha lehetőségük nyílt visszamenni a fehér társadalomba, nem mentek vissza, mert a fehérek férfiak uralta világában a nőnek semmiben sem volt beleszólása.
Néhány évvel ezelőtt elkezdtem tanulni a lakota nyelvet, természetesen angolul írt tankönyv és szótár alapján. Akkor jöttem rá, hogy az angol nyelv milyen egyszerű és szűk szókincsű. Amit a lakota két szóban ki tud fejezni, azt az angol 6-7 szóban írja körül. Aztán jöttem rá, hogy mi, magyarok is két szóban ki tudjuk fejezni. Megdöbbentem, amikor láttam, hogy ugyanúgy ragoznak, sőt, tárgyas igét és igekötőket használnak. Az igekötőket ugyanúgy variálják mint mi, hangsúlytól függően az ige előtt vagy után állnak. A mondatban a szórend változtatásával ugyanúgy tudják a hangsúlyt áthelyezni, mint mi. Ennél már csak az volt megdöbbentőbb, hogy hasonló szavakat találtam. Például a medve náluk mackó.
Amikor a sok munka miatt nem volt elég időm, abbahagytam a nyelvtanulást, de szeretnék vele újra foglalkozni. Mindenesetre a sok hasonlóság felfedezése után nem lepődtem meg, amikor Dr. Simon Péter írását ( letölthető itt<<<) olvastam arról, hogy a dakotákkal rokonok vagyunk.
Egy dolgot még szeretnék megemlíteni. Amikor az amerikai földrészt felfedezték (legalábbis Európa számára), a különböző indián törzsek sokkal “kulturáltabban” éltek, mint mi a sötét középkorban. Túl azon, hogy fontos volt számukra a higiénia (és ezért nem voltak járványaik), korszerűbb házakban éltek, mint azt gondolnánk. Nem voltak ritkák az emeletes épületek, a földművelés pedig páratlan színvonalú volt. Ne feledjük, hogy tőlük származnak a ma legalapvetőbbnek számító élelmiszerek. Aki már termesztett pl. burgonyát, kukoricát, paprikát, paradicsomot stb., az tudja, hogy nem magától terem meg, bizony gondozni kell az ültetvényeket. Az indiánok mesterei voltak a földművelésnek. A diné törzsek (akiket mi navahóknak hívunk) még öntözőcsatornákat is építettek.
Sajnos abba a tévedésbe esünk, hogy számunkra ők még mindig csak akkor autentikusak, ha bőrruhákban járnak, dobolnak, furulyáznak. Ez ugyanolyan, mint amikor „fejlett” nyugati országokban azt hiszik, hogy mi még mindig ostort
Lakota Gyógyító Kereszt
Lakota Gyógyító Kereszt
pattintunk, bő gatyában járunk, folyton gulyáslevest eszünk.
Nem vesszük figyelembe, hogy mi is változtunk az elmúlt 500 év alatt. Az indiánok számára a fehér ember ugyanúgy fontos, a sok elszenvedett borzalom után, mint ők. Elfogadják, hogy a fehér embernek is vannak érdemei, pl. az elektromos áram. A bosszú helyett közös jövőről álmodnak, ahol a fehér ember találmányainak is szerepe van.
A lakota orvosságos kerék egy körbe zárt kereszt, ami négy, különböző színű részből áll. A négy rész a négy földrajzi irány mellett a négy bőrszínt is jelképezi, amelyek mindegyike egy-egy elemért felelős. A fehér ember a tűz (elektromosság) felelőse. És mi nem bántunk jól a tűzzel, ezért is billent ki a világ az egyensúlyából.
– Órákig tudnám még folytatni ezt a beszélgetést, dehát valahol be kell fejeznünk. Remélem, lesz még alkalmunk folytatni.
– Köszönöm a lehetőséget, hogy elmondhattam néhány dologról a véleményemet!
Zárószóul hadd idézzek egy indián mondást (ute), amihez hasonló idézetet tulajdonítanak Albert Camus írónak is:
„Ne kövess, mert nem biztos, hogy vezetlek. Ne járj előttem, mert nem biztos, hogy követlek. Haladj mellettem, hogy együtt lehessünk.”
forrás: antaljudit.com
Kedves nézőim és feliratkozóim! Mivel jelenleg egyedül feliratozom ezt a sok videót, és korlátozott az időm a pénzkereső munkám mellett, örömmel fogadok bármilyen kis adományt:
OTP 11773470-07031023

Gyermekeinket tanító kedves Tanárok!

de5849b53889a864bad342694496debbMa az egyik lányunk sírva átadott egy levelet. Elolvastam és arra gondoltam, hogy megosztom veletek. Ez a kislány nagyon aranyos, okos gyermek, szeretetreméltó, három éves korától neveljük, de ma sok – sok rossz jegyet kapott szinte mindenből, és bár még csak ötödikes, a nyakamba borulva zokogva mondta, hogy el akar menni világgá, ő többet iskolába nem fog menni!
Mi papok, a templomainkban keservesen tanulunk egy nagyon fontos leckét! Erőből, muszájból nem jönnek az emberek a templomba, durva kiabálással még Istenhez sem lehet elvezetni a mai embert! Szabadság van, s nekünk tudomásul kell vennünk, hogy a demokráciában csak szép régi hagyományból, a pokoltól való félelemtől űzve már nem hallgatják az emberek a papokat, nem mennek Istentiszteletre! Az emberek oda mennek ahol szeretik, megbecsülik őket, ahol a pap, a lelkész ízletes, érthető, tápláló, tiszta lelki étellel várja őket!
Amerikában jártam és döbbenten láttam, hogy egyfelől épülnek hatalmas több tízezer embert befogadó templomok, másfelől gondolkodás nélkül adnak el és bontanak le Isten tiszteletére szentelt épületeket! Az egyik hatalmas nem rég épült templomnak a parkolója öt hektár, és mikor ott jártam tele volt autókkal, de ugyanakkor azt is elmondhatom, hogy csak Clevelandben, abban az évben mikor a Szent Imre templomot a püspökség bezárta, még másik 54 római katolikus templomra is lakat került! A szabadság azt jelenti, hogy a teli templomért fáradni kell! A lelkészeknek, plébánosnak sokat kell gondolkodni, dolgozni, szervezni, hogy a keresztény értékek felkerüljenek a mai világ hatalmas svédasztalára!
Biztos vagyok benne, hogy előbb – utóbb a tanárok is meg kell tanulják ezt a keserves leckét! Muszájból, erőből nem fognak a gyerekek iskolába járni, még kevésbé figyelni, szorgalmasan tanulni! A szülők vas szigorral már nem küldik a gyerekeiket iskolákba, s az állami hatóság sem fog minden iskolának erővel diákokat toborozni! Az a tanár, ki nem tudja a gyerekeket kedves, őszinte szeretettel, igaz bölcsességgel, használható tudással megvendégelni, az bármennyire is fáj, egyedül marad! Rá kell ébredni, hogy kiabálással, kegyetlen rossz jegyekkel, büntetésekkel sajnos a tanár csak kiirtja maga alól a gyermekeket, osztályát szétveri, iskolájának kapujára ő maga teszi fel a lakatot!!!
Amerikában jártam olyan iskolában, ahol 4o-6o.ooo dollárt fizettek egyetlen tanévért a szülők! Sokan a házuk mellett ingyen taníttathatnák a gyerekeiket, és mégis autóval elviszik a kilencven percre lévő másik iskolába, és természetesen délután utána is mennek! Döbbenetes, autózik napi hat órát az édesanya, fizet a gyermek oktatásáért, mert neki nem mindegy, hogy milyen iskolában, kik tanítják az ő gyermekét!

A szabad világ eljön, eljött hozzánk is! Mi papok munkánkkal, hozzáállásunkkal döntünk a templomaink sorsa fölött! A tanárok, pedagógusok ugyanígy döntenek a saját állásuk, iskolájuk jövője felett! Tetszik nem tetszik ha intézményeinket népünk javára fent akarjuk tartani, akkor meg kell tanulnunk Jézus Krisztus útján járni! A mesterünk nagypéntek után átdöfött szívvel, átdöfött kézzel a galileai tenger partján tüzet rak, halat süt és meghívja átfázott, hitből, reményből, bizalomból, emberségből megbukott tanítványait reggelire! Jósággal, szeretettel megkérdi Pétert: mondd, szeretsz te engem? Ha nem tudunk a tanítványaink szívébe őszinte, tiszta vágyat ébreszteni az imádság, a tanulás, a templomba, iskolába járás iránt, akkor lehet, hogy igazunk lesz, de egyedül maradunk!
Miért írtam meg ezt a levelet? Mert bízok az Isten teremtette emberben!! Mert hiszem, hogy minden emberben ott van a tudás iránti olthatatlan szomjúság! A kis baba ezért nyissa ki a szemét, ezért indul el, szólal meg, és kíváncsiságból nyújtja a kezét minden felé! Ez Isten drága ajándéka! Nagyon szeretném ha jósággal, érdekes órákkal, bölcs pedagógiával a gyermekek szívéből feltudnánk fakasztani ezt a tudás iránti őszinte szomjúságot, mely ha felfakad, az iskola, a gyermeknek is, a tanárnak is örömteli otthonává válik!! Hiszem, hogy Erdély sok sok oktatási központjában ez így is van, arra kérlek, hogy imádkozzunk, iskoláink ne csak a kérlelhetetlen tudás, hanem a jókedvű, kacagó gyermekek otthona is legyen!
Kisebb testvéri szeretettel, Csaba t.
forrás: magnificat.ro

Ti mit tennétek, ha egy jó étterembe belépve azt látnátok, hogy egyetlen üres asztal van… és a többi helyet mind romák foglalják el. Nézzétek meg a következő videón, hogy jártak azok a párok, akik leültek a romák mellé. Forrás: Lásd az embert / Szeretlek Magyarország

Rády Magdolna írása (forrás: Bódis Krisztián) Szerintem mindenki azt látja az országból és az emberekből, amit látni akar. Ha a rosszra fókuszál önigazolásképp, akkor a jót már észre sem fogja venni. Én a jó dolgokra koncentrálok. Jó itthon, szeretem a magyarokat, és szeretek itthon élni. Minden nap büszkeséggel tölt el, hogy ámulnak a külföldiek a gyönyörű épületeinken, a magyar konyhán és a magyar vendégszereteten. Minden nap megkapom, hogy milyen szép ez az ország és mennyire kedvesek az emberek. És ami a legfontosabb: tapasztalom is. Nekem ez elég. Minden nap büszke vagyok arra, hogy magyarnak születtem.

fujhfw784632_196878399Rendszeresen olvasom a Határátkelő írásait, alatta a külföldre szakadt honfitársaim megmondó kommentjeivel. Mindig felhúzom magam rajtuk. Most pedig eljött a perc, amikor már nem hagyhatom szó nélkül őket.
28 éves vagyok. Éltem, tanultam Angliában, dolgoztam Ausztriában. Két diplomám van, jól mennek a nyelvek, jó pénzt kerestem kint, jó pozícióban, kedvesek voltak a kollégáim, mindenkivel jól kijöttem, kellemesen éltem. Egy éve mégis hazajöttem. Azóta itthon dolgozom és élek. Úgy érzem ideje kiállnom az országért, amit sokak leszaroznak a messzi távolból, a benne élő honfitársaikkal együtt.
Nem szar az ország, nem szar itthon. Nem mondom, hogy könnyű, de egyáltalán nem fedik a kommentek a valóságot. Valahogy trend lett szidni magyarként a magyarokat, hazajönni, lefikázni mindent, majd nagy duzzogva visszamenni. Lehet szidni a politikát, szoktam én is. Lehet szidni az egészségügyet, az oktatást, mert valóban van mit csiszolni. Évek, évtizedek kellenek ahhoz, hogy felzárkózzunk a nyugathoz ezért kár is hasonlítgatni a nyugati béreket, illetve az életszínvonalat.
Azt mondani viszont, hogy itthon minden rossz, azt erős túlzásnak tartom. Mindenkinek a saját élete, döntése, ott éli az életét ahol szeretné. Viszont hazája akkor is csak egy lesz, ha megtagadja, vagy folyton szidja azt.
Érdekes, rám mosolyognak, ha mosolygok, kedvesek, ha kedves vagyok, legyek bárhol a világon. Talán ki kéne próbálni itthon is azoknak, akik hazalátogatnak. Sosem fordult elő, hogy ne segítettek volna mikor szépen kértem, ha úgy álltam az emberekhez, ahogy én elvárom, hogy velem bánjanak.
Minden egyes nap meglepődöm, mennyi kedves ember között élek. Például látom, mennyit fejlődtünk a forgalomban: a többség átenged a zebrán, ha gyalog vagyok, beenged, ha kocsival vagyok, mosolyogva int és én is viszont. Volt nem egyszer, hogy cipekedtem, felajánlották, hogy segítenek, átadták a helyüket, kinyitották előttem az ajtót. Persze én ugyanígy teszek, ha látom, hogy valakinek jól jönne a segítség. Szerintem itt kezdődik az egész. Előbb adj, legyél normális az emberekkel, állj hozzájuk bizalommal, pozitívan, aztán hidd el, hasonló hozzáállást kapsz vissza.
Ezer dolgot tudok felsorolni, mennyi pozitív élményben volt részem mióta itthon vagyok. Arról nem is beszélve, hogy végre nem csak Skype-on látom a szeretteimet. Látják majd felnőni a szüleim a gyerekeimet, be tudok ülni egy sörre a barátaimmal. Ott tudok lenni a fontos pillanatokban a családommal. Átélem azokat a dolgokat, amiket régen kint csak egy üzenetből tudtam meg. Szerintem nem kell részleteznem, mit éreztem mikor Angliában voltam és Nagymamám telefonon búcsúzkodott tőlem, egy sorsdöntő műtét előtt, ami majdnem az életébe került. Ott voltam a vonal végén és tehetetlen dühöt éreztem, hogy miért nem vagyok ott, miért nem foghatom a kezét.
Persze fontos a pénz. Lehet olyan élethelyzet, hogy muszáj kimenni, mert máshogy nem lehet fizetni a tartozást. Máshogy egyszerűen nem lehet. De egy idő után rájön az ember, hogy nem minden az anyagi jólét. Azok az igazán fontosak, akik körülvesznek, akiknek az életed köszönheted, akik jóban és rosszban melletted voltak, és lesznek is mindig. Mikor kint voltam, úgy éreztem, megy az élet, én meg mindenből kimaradok. Nem látom felnőni a kishúgom, nem ismerem tesóm barátnőjét, nem vagyok ott a hétköznapokban, valahol már nem vagyok része a mindennapi életüknek. Hiába volt ott a Skype, nem helyettesítette a személyes találkozást. Űrt éreztem, állandóan. Ezzel együtt azt is elmondhatom, nálunk, magyaroknál sokkal nagyobb a családon belüli gyengédség, törődés, mint nyugati szomszédainknál. Hiányzott a családom: az anyai ölelés, az apai törődés. Az, hogy este kapok egy puszit, és azt mondják, szeretnek és milyen jó, hogy itthon vagyok.
Hát, itthon vagyok.
Rády Magdolna
http://y-gen.blog.hu/2015/05/20/gondolatok_kis_hazamrol

 

A világ a színfalak mögött – Ajánló Bérczes Ádám és Szabó Sipos Barnabástól:

Elkészült A Világ a színfalak mögött hangoskönyv. Minden háború elsődlegesen szellemi síkon zajlik, és a fizikai erőszaknak csak látszólag a test a célpontja. Az Ön józan esze, az intelligenciája, a tehetsége ellen folyik a harc. Ebben a háborúban a puskagolyó a hazugság, a páncél a titok, és az orgyilkos a szaktekintély, aki “mindent jobban tud, mint Ön”. A könyv megvásárolható a Brooks Kiadó oldalán! – See more at: http://tvhelyett.hu/slider-videos/a-vilag-a-szinfalak-mogott#sthash.yxWN1nxn.dpuf Screen Shot 2015-05-19 at 08.00.25

“Mert a Waldorfban nem tanulnak semmit a gyerekek.” – De akkor hogyan jutnak be az orvosira? …

IMG_2701-225x300Továbbtanulás és pályaválasztás a Waldorf után – Interjú

Amikor iskolát választunk a gyermekünknek, mindannyiunkban felmerül a kérdés, hogy vajon milyen esélyei lesznek majd a továbbtanulásra. Kiemelt dilemma ez akkor, ha a Waldorfos út mellett tesszük le a voksunkat, hiszen tudjuk: mást és másképp fognak tanulni a gyerekek az általános- és középiskolában, mintha hagyományos oktatási intézménybe járnának. A jelenleg orvosi tanulmányokat folytató volt waldorfos diák, Sallay Zsuzsanna válaszolt néhány kérdésünkre.

– Hogyan készültél fel a főiskolai/egyetemi felvételire?

– Nehezen döntöttem a továbbtanulásomról. Az én problémám inkább az volt, hogy minden érdekelt, mint az, hogy semmi. Végül az orvosi mellett döntöttem, úgy október-november táján. Így hirtelen hat tantárgyra kellett készülnöm, ráadásul biológiából emelt szinten. Mivel a biológiát és a kémiát igencsak az alapoktól kellett megtanuljam, a 13. évben csupán ezt a két tárgyat tanultam otthon, a többi tárgyból az órákra bejárás jelentette a készülést. Nagyon nehéz, nagy akaraterőt kívánó év volt. Ilyen hirtelen, ilyen nagy mennyiségű lexikális tudás megszerzése nagyon új volt számomra. Volt, hogy arra gondoltam, hogy bárcsak előbb „tanultunk” volna többet, mint más iskolákban, és akkor nem most kéne ezt mind megtanulnom. Utólag viszont már erre is azt mondom, hogy jó volt így, megérte a sok waldorfos év ezt az egy nehéz évet. Hiszen bizonyára ennek köszönhetően sikerült azt az akaraterőt kifejlesztenem, amivel ezt az egy nehéz évet mégis megcsináltam, és végül is boldogan készültem az igazán a sajátomnak érzett útra.

– Hogyan alakult az élet a sikeres felvételi után?

– Miután felvettek a Semmelweis Egyetemre, egy egészen új világ nyílt meg számomra. Az első fél-egy év nehézsége az ebbe az új világba való beilleszkedés volt. Egy nagy, személytelenebb világba, ahol mintha egy kicsit más nyelvet beszéltek volna az emberek. Egyrészt a szoros tanár-diák kapcsolat nem volt már meg, illetve a teljesítményorientált környezet, egymás jegyek alapján történő megítélése, és a vizsgák miatti szorongás volt igazán új. Bár pont nekem nem volt vizsgarutinom, úgy tűnt, én stresszeltem a legkevésbé, pedig amúgy nagyon izgulós típus vagyok. Körülbelül az első év végére éreztem magam teljesen otthonosan ebben a nagy rendszerben, a második év végére tanultam meg igazán vizsgázni, és ugyanekkorra mondhattam el, hogy igazi barátokra leltem, beilleszkedtem egy „nem waldorfos” társaságba. A tanulmányi eredményeim az elején voltak talán enyhén gyengébbek, mint másoké, de ez is az első egy-két év alatt rendeződött, sőt, úgy tűnt, ha igazán motivált tudtam lenni, olyan akaraterőt tudtam mozgósítani, amivel a nálam okosabbak által elért eredményeket is hozni tudtam.

Azóta a legnagyobb különbség köztem és a legtöbb diák között talán az, hogy nekem más az orvos-képem, ideálom. Persze rajtam kívül is vannak, akik hibákat látnak a mai orvostudományban, illetve egészségügyi rendszerben, és változtatni szeretnének, de mindenképpen kisebbség vagyunk. A többség, aki egyáltalán hibát lát, inkább elfogadja, vagy külföldre készül, mert az ő számára az a megoldás. A folyamat, mely során keresem a helyem az orvoslásban, hosszú és nem könnyű. Keresem az egyensúlyt aközött, hogy mennyire tudok/szeretnék beilleszkedni a jelenlegi helyzetbe, mennyire tudok fehér köpenyes orvosként dolgozni egy kórházban nap mint nap, illetve hogy tudok tenni azért, hogy a világot formáljam olyanná, amiben jól érzem magam, és hatékonyan, boldogan tudok tevékenykedni. Ezen útkeresés során ingadozott a motivációm az orvostudománnyal kapcsolatban, ugyanakkor mindenképpen úgy érzem, itt a helyem, jó úton járok.
Az egyetem mellett elkezdtem a második Magyarországon induló antropozófus orvosképzést, amit ugyancsak nagyon élvezek. Egyrészt újra egy Waldorf-világban lehetek, ami mindig hiányzott, amire szükségem van, másrészt egy olyan nézetet és eszközt ad a kezembe a gyógyításhoz, amit mindenképpen szeretnék majd használni a jövőben.

– Ha vissza tudsz emlékezni a tapasztalataidra, kíváncsi lennék a véleményedre arról, hogy az általános iskolában minden közismereti tárgyat az osztálytanítód tanított, nem szaktanár.

– Ezen a kérdésen még korábban nem gondolkoztam, de most, hogy elém került, úgy gondolom, nagyon jó volt, hogy így volt. Csupán az a tény, hogy egy ember, „a tanár” tanít minden tárgyat, foglalkozik mindennel, azt a jelentést hordozza számomra, hogy a Világ Egy, Teljes Egész, aminek mindannyian részei vagyunk, és aminek a megismerésére mindannyian törekedhetünk, hisz lehetséges. És hogy mindenben benne van egy törvény, és mindenben benne vagyunk mi magunk is, csupán fel kell fedeznünk a világot. És felfedezni mindenki tud, sőt mindenki teszi. Az Egészre csupán mindig más szemszögből tekintünk rá. Egyszer a tudomány oldaláról, egyszer a történelem oldaláról stb. Nyilván mindenki más szinten tud elmerülni egy-egy „szemszögben”, vannak matematikában, vannak festésben vagy bármi másban kiemelkedő emberek. Ezen kívül ez az oktatási rendszer egy folyamatosabb ritmust ad a gyerekeknek, mintha „ugraniuk” kellene a tanár/tantárgyak között. Egy folyamatosabb vezetettséget, és így biztosabb viszonyítási pontot az életükben, ami kis korban még fontosabb.

– Ha gyermeked születik és iskolába készül, milyen iskolát szeretnél neki választani?

– Waldorfot. Mindenképpen! Nekem ez, sajnos, túl egyértelmű. Annyira alap, hogy tudom, nehéz lenne megbirkóznom azzal, ha a párom nem ugyanígy szeretné. Túlságosan jó élmény volt, és hát természetesen a legjobbat szeretném a leendő gyerekeimnek. Ugyanakkor nincs összehasonlítási alapom, hiszen csak Waldorf-iskolába jártam. Szóval kellő nyitottsággal bizonyára el tudnék fogadni más iskolákat is, különösen, hogy úgy gondolom, a családi háttér az elsődleges. Egy jó iskola sem képes „mindenre”, ha a család szembe megy vele. És ugyanígy: felkészült szülők is képesek egy iskolát kompenzálni, kiegészíteni.

– Mit üzennél azoknak a szülőknek, akik iskolaválasztás előtt állnak? Mit mondanál nekik, ha érdeklődnek a Waldorf-iskola iránt, de még nem hozták meg a döntésüket?

– Régebben hajlamos voltam csak áradozni, áradozni, és rábeszélni. Ugyanakkor tudom, hogy egy Waldorf-iskolába íratni egy gyereket nagyon felelős döntés. Így igyekszem felhívni a figyelmét a szülőknek, hogy jól gondolják át, és csak akkor válasszák a Waldorfot, ha igazán a magukénak érzik, és valamilyen szinten fel vannak készülve az esetleges felmerülő hibák, nehézségek megoldására, elfogadására. A Waldorf-szülőség is egy út. Legalábbis én ezt látom a környezetemben. Tele nehézséggel, örömmel, tapasztalással, tanulással, és ha valaki vállalja, sok-sok munkával és annak gyümölcsével. Lehet úgy is csinálni, hogy valaki nem teszi bele magát és az erőfeszítéseit, de akkor szerintem ki is marad a lényegből. Egy csodás útból, tapasztalásból.

Az interjút készítette: Cservenyák Tamás

forrás: csillagberek.hu

Ezt most nem értem…

Az index.hu kiemelt hírben számol be arról hogy a Cannes-i filmfesztiválon már most óriási sikere van egy új magyar filmnek (lásd csatolt kép).
SZUPER!
Ráadásul már most megvette a forgalmazás jogát a Sony.
KLASSZ!
Viszont van egy mondatrész a bejelentésben amit nem értek.
Idézem:
“Auschwitz a közös bűnünk.”
Segítene nekem valaki megmagyarázni a kapcsolatot köztem -(72-es születésü vagyok)- és Auschwitz között?
Köszönettel
Frigyes Fogel

IMG_0717