Ezt az irast most kaptam az egyik KK tarsunktol akinek egy hozzaszolasat nemreg kozzetettem es nagyszamu reakciot valtott ki a KK Facebook oldalon… itt a kovetkezo irasa:
“Néhány dolog eszembe jutott a minap megosztott történetem, és az arra érkezett megtisztelő, ám helyenként elgondolkodtató reakciók kapcsán. Nagyon örülök, hogy ennyi emberben jó érzést keltettek a velem történtek. De!
Az igazság az, hogy az én életemben ez csupán egy a rengeteg közül, amit egy megosztott cikk kapcsán kiragadtam, és megírtam. Az emberektől rengetegszer hallom, hogy „mit kéne csinálnunk?” meg „de jó lenne, ha több ilyen ember és történet lenne,” stb., stb. S mindeközben: az én véleményem az, hogy a döntés, és éppen ezért a válasz is minden pillanatban a mi saját kezünkben van. Miként lehetséges, hogy azt várjuk, hogy bárki más megválaszolja számunkra azt a kérdést, hogy „mit kéne csinálnunk”??? Hiszen mindaz, ami történik éppen arról szól, hogy elérkezett az ideje annak, hogy rádöbbenjünk, eddig mennyire jó dolgunk volt, mert megtehettük, hogy sodródtunk és morgolódva, hosszú tömött sorban a mások által megmondott frankót csináltuk. Miért akarunk így menni tovább? Miért akarunk egy Kulturális Kreatív jelenségben is mozgalmat beleképzelni, és várni, hogy valaki szépen jön, és akkor megint útmutatást ad? Csak nem azért, mert félelmünkben továbbra is másra akarunk haragudni, és halogatni azt a kérdést, hogy vajon nem lehetséges-e, hogy elérkezett az ideje a cselekvésnek? Ha kell, egyénileg, de az újra, és újra!
Én úgy érzem, hogy a közösségek is csak maguktól tudnak organikusan fejlődni. Ha kényszer alatt csináljuk, mert menteni akarjuk az irhánkat, az régen rossz. Akkor a régi habitusunkat örökítjük tovább, hiszen csak azért fogunk össze, mert valamitől, valakiktől most félünk, vagy éppen meg akarjuk Nekik mutatni, s nem azért, mert nyitottak vagyunk egymásra, és mert ítélkezés nélkül tudunk cselekedni. Pedig ez utóbbi jobb, hiszen én úgy érzem, ez adja a valós válaszokat. Az én életemben legalábbis így működött mindig. Igyekeztem nyitott lenni másokra, mások tanítására, és igényére. És közben egyre jobban megtanultam magamra is figyelni, és a kettőt minél harmonikusabban összeegyeztetni.
Nekem néha úgy tűnik, hogy továbbra is csak szép példákat szeretnénk, majd pár gombot megnyomni a számítógépen, s kitenni mint véres kardot, miközben azt érezzük, joggal oszthatjuk az észt: „Látjátok, emberek? Erről beszélek!” Amit írtam, azt nem azért írtam, hogy azt mondjam vele: „Látjátok, emberek!” Sokkal inkább azért, mert sokak véleményében továbbra is ezt olvasom: „vajon mit tegyek? Mondjátok meg nekem!” Ez az én történetem volt, a saját érzéseim, döntéseim alapján. És tudom, hogy sokan élnek ezen elvek szerint, de sokszor még most is azt látom, hogy annak az elve, hogy „egyénileg vállalom, mert a bennem lakozó lény ezt diktálja, és akkor minden rendben lesz, függetlenül attól, hogy bárki más mit gondol, vagy cselekszik” a többségben nem működik.
Hát legyen, leírok Nektek még két történetet, remélvén, hogy ismét nyitott fülekre és szívekre találok majd. Olyan történeteket, amik a kritikus pillanatban talán pont Bennetek szólalnak meg, hiszen valami miatt Kulturális Kreatívoknak érzitek magatokat. Olyan pillanatokban, amikor előtörne Bennetek a kétség, amikor szívesen kérdeznétek mástól, hogy mit is csináljatok. Remélem, hogy ez a két történet megad némi választ, amit csak magatokban találhattok meg, de szerintem még sokan bizonytalanok vagytok, és nem találjátok… Ez pedig újra és újra ugyanabba a zsákutcába vezet: a haraghoz, a kételyekhez és az elutasításhoz.
Az egyik történet bő egy éve történt. Azzal a bizonyos katasztrófával kapcsolatban, aminek következtében országunkban nemcsak az élővilág, hanem sok-sok ember élete is megreccsent nem kicsit. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian emlékeztek rá, és arra is, hogy azokban a napokban mit tettetek. Én sokakat láttam, akik azonnal fennhangon akasztottak volna bűnösöket, míg mások pénzeket utaltak (egy olyan rendszerben, ahol egyébként két naponta amiatt panaszkodnak, hogy a pénzek nem érkeznek meg oda, ahova igazán kellene.) Nem tudom Te melyik voltál. Én egyik sem. Én voltam az, aki beült a kocsijába, és hétről-hétre lejártam a térségbe. Nem szervezetten, hanem magamtól. Mert ami ott szervezve volt, az… Természetesen a valaha látottnál is sokkal szervezetlenebb. Katasztrófa volt, valahol érthető is a dolog… Igaz ezt amúgy is lehetett tudni, hiszen mindig minden ezt mutatja. Én nem is várok mást. A magam útját járom. Az én utam az, hogy házról-házra megnézem, mit tudok segíteni. Órákon át lapátolom az iszapot, és hallgatom, ahogy a helyiek lelke gyógyulni akar, és már-már viccelődnek. Macskákat mentünk, örülünk egy-egy megmentett portékának, ami ezért vagy azért különösen fontos a család számára. Aztán a nap végén hazamegyek, és ezúttal még inkább hálát adok a gondviselésnek, hogy van hova haza mennem. Végignézem a napi eseményeket, a szokásos: az emberek a számítógépük előtt ülve mondják a frankót. Amit én kaptam, azt el nem lehet venni. Számomra egy pillanatig sem kérdéses, hogy mindaddig visszamegyek, amíg viszonylagosan nem „rendeződik” ezeknek az embereknek az élete. Hétről-hétre egyre többen tartanak velem a baráti körből. Meglepetésemre csupa lány. A barátja mindet le akarja beszélni; féltik a fiúk az ösztönösen feltámadó, önmagukat nem féltő nőket, akik gyógyítani akarnak. Engem leginkább csak hülyének néznek, és hasonlatokat hallok, hogy Csernobilban is sokan hősi halált haltak. Nem különösebben érdekel. Igaz nem értem: ha valaki nem akar érdemlegesen segíteni, akkor miért száll be ellenerőként egy történetbe? Több hét telik el, én újra és újra ugyanazzal a kérdéssel érkezek a helyszínre: „mire lenne szükség?” A válasz többnyire lesütött fejjel ez: „Egy kis pénz az jól jönne, már ne haragudj érte…” Hát én próbáltam azt is. Megszólítani minden ismerősömet: „Ha pénzt akarsz adni, vidd oda Te magad, és nyomd az első jött-ment kezébe, akinek a látványa megérint Téged! Garantáltan egy életre megváltoztat mindkettőtöket, csak NE UTALJ, KÉRLEK!” Persze kapom a választ folyamatosan: „Én már ennyit és ennyit felajánlottam.” Én pedig fogom a fejem, hisz tudom a valóságot: nekem a segélyszervezet fel se vette a telefont a harmadik napon, pedig csak azt szerettem volna tudni, hogy vegyek-e védőruhát, vagy adnak… S a történet tanulsága? Számotokra nem tudom, hogy mi. Számomra pontosan az, ami minden ilyen esetben történni szokott velem: amit ott megéltem, azt soha nem fogom tudni Nektek szavakkal visszaadni. Azt sem, hogy megtanultam: csak magamra számíthatok. Mert ha elönt a vörös iszap, bármennyire is szeretet és tenni akarás van bennünk, magyarokban, ÉN tudom, hogy TI nem fogtok bekopogni az ajtómon, hogy minden rendben van-e velem. (tisztelet annak a nagyon egy-két kivételnek, akit nem odarendeltek, hanem tényleg saját döntésből, maga akart menni… én nem találkoztam ilyennel, de inkább azt a verziót éltetem magamban, hogy azért, mert túl keményen dolgoztam, és nem volt időm ilyesmivel foglalkozni…) Ezzel most véletlen sem azt akarom mondani, hogy Neked, vagy bárki másnak ezt kellett volna tenni. Pusztán leírom, mint tényt: én így döntöttem. Bár én soha nem szerettem a könnyű utat járni. Az én életem más, mint a Tied. Tehát én, vagy bárki más nem is tudja Neked megmondani, hogy mit kellene tenni. Én így élek. És könnybe lábad a szemem, amikor sms-t kapok Devecserből, hogy „Sokat gondolunk ám Rád. Már beköltöztünk, és lassan helyreáll az élet.” Én ebben hiszek. Ettől gyógyulnak a lelkek. Hogy félretesszük az indulatokat, az ítélkezést, és csak azokra a dolgokra koncentrálunk, amik tudjuk, hogy segítenek. Nem elvárással, kritikával, hanem csak és kizárólag gondoskodással, félelem nélkül, szeretettel és elfogadással…
A másik történetem ígérem rövidebb lesz. Egyszer a fővárosba tartottam éppen, szépen csinosan felöltözve (ha kilépek a faluból, azért lerúgom a gumicsizmát, és felöltöm a városi gúnyát én is, már csak azért is, mert néha bizony kifejezetten jól esik nekem is), amikor X falu határában megláttam egy nagyon leszakadt stoppos embert. Elsőre lendületből hajtottam el mellette, s szinte csóváltam is a fejem, ahogy végignéztem magamon. Szinte azonnal megszólalt a kis belső hang, az elutasítás hangja bennem: „még jó, hogy nem!…” Aztán elkapott az undor, szabályosan gyűlölni tudtam a gondolatért magam, és párszáz méterrel arrébb csikorgó gumikkal fordultam vissza. Emberünk döbbent fejjel ült be a kocsiba, az orromat azonnal megütötte a ruhájából áradó mosdatlanság és az átivott éjszaka szaga. Figyeltem magam, ahogy a bensőmben ismét megindult a párbeszéd: „Le kéne húzni az ablakot.” „Talán inkább mégse… Nem is tudom…” Közben emberünkből szerencsére megszólalt a hála, és másik énem kicsit erősebben harcolt: „Ezt most meg kell tapasztalnod, és el kell fogadnod ezt az embert úgy, ahogy felvetted, az elutasítás minden jele nélkül! Te sem vagy különb!” Amit most fogok írni, valószínűleg sokakat meglep: Életem legérdekesebb, legvidámabb útja volt, mely sajnos csak 100 kilométeren át tartott. Olyan mélyre szántó beszélgetést folytattunk, mint nekem sokszor több diplomás ismerőseimmel sem sikerült még. És a legjobb pillanat az volt, mikor kölcsönösen beismertük egymásnak, hogy a másikat eleinte előítélettel kezeltük. Mikor elbúcsúzott, csak annyit mondott: „Tudom, ez hülyén hangzik majd, de azért itt hagyom a telefonszámomat. Hátha egyszer úgy érzed, hogy nekünk – akik egymást olyan könnyen el tudtuk volna ítélni, ám rájöttünk, hogy mennyivel jobb az ellenkezője – talán még van miről beszélgetnünk.” Mikor a barátaimnak elmeséltem a történteket, a többség szörnyülködött, hogy Ő bizony nem merte volna, egyikük pedig meglepetésemre így reagált: „De jó Neked! Bárcsak egyszer engem is összehozna egy ilyen emberrel a sors, mint ez a Te stopposod volt!” Miközben a valóság? Mindannyian nap mint nap összefutunk ilyen „stopposokkal,” vagy egy életen át tartó devecseri öleléssel. Minden nap minden percében kinyithatjuk a szívünket, hogy elutasítás helyett teljes életigenléssel elfogadjuk azt, amit az a pillanat nekünk kínál éppen, és akkor csupa ilyen történetből táplálkoznánk. Akkor soha többet nem mondanánk olyat, hogy „bárcsak több ilyen ember lenne!” Hiszen ez az ember bennünk élne végre, a kellő hittel és magabiztossággal, hogy az adott helyzetben az ösztöneire hallgatva jól fog dönteni. Ha a szívünk vezet, csak jól tudunk dönteni. De ehhez az is kell, hogy megtanuljunk kilépni a kényelmi zónánkból. A számítógépek mögül, az autónk melegéből, ahol éppen vagyunk, amiről el akarjuk hinni, hogy megvéd. Miért akarjuk, hogy bármi is megvédjen az élettől? Miért akarunk garanciákat? Nem elég, hogy megszülettünk? Itt vagyunk, hát ez a dolgunk! Ennél nagyobb igent soha nem fogunk kapni! De ezt mi magunk választottuk, tehát az igent is nekünk kell megadni magunknak, és nem remélni egy olyan holnapot, amit én megírok egy történetben és Te is szeretnél magadnak, vagy megtapasztalni a környezetedben. Döntsd el és csináld! Mindig egy kicsivel többet, mint amire képesnek érzed magad! Ha erős vagy, az azt jelenti, Neked még több a feladatod! Nem az, hogy másokat kritizálj, vagy arra pazarold az időd, hogy szapulod a világot! Akkor Te sem teszel többet, mint a politikusaink: a saját energiáidat pazarolod! Helyette tegyél ma kettő helyett három jó dolgot! Ott kezdődik a munka, amikor azt mondanánk: „mára elég volt!” Ahogy a sportolóknál is az dönti el, hogy ki fog nyerni, aki felvállalja a holtpontot. Mert „sírni valóban csak a győztesnek szabad!” Amíg nem értünk el odáig, az mindössze annyit jelent, hogy még nem érkezett el a pihenés ideje, még mindig van dolog. De ezekben a tettekben annyi szeretet rejlik, hogy egy ponton azon kapja az ember magát, hogy nem is akar pihenni. A folyamatos cselekvésből visszatérő energia az, ami a mindennapjait működteti…
Tudtátok, hogy az első afroamerikai baseball játékost, Jackie Robinsont a szerződése arra kötelezte, hogy ha az emberek leköpik ne panaszkodjon? Szerintem ez sokat tanítHAT. Mert a kérdés mindig ugyanaz: mi a fontos Neked? Panaszkodni, külső utasításokra várni, vagy tanulni (akár saját hibáidból is) és megoldani az előtted heverő feladatokat? (nem véletlen nem használtam azt a szót, hogy problémákat!)
Mindezekhez persze áldozat kell. Mégpedig nem akármikor, hanem pontosan azokban a pillanatokban, amikor valamit nem könnyű megtenni. Nem véletlen mondta Szepes Mária oly bölcsen: „A kiemelkedés mentőkötele az önkéntesen hozott, tudatos áldozat. Az áldozat tesz Mágussá. Sorsát pedig csak a Mágus változtathatja meg.”
Hát ne legyen a sok jó idézet újra és újra hiába elismételt bölcs mondás! Váljunk minél többen Mágusokká, mert mi akarjuk! Nem szükségből, hanem azért, mert annál jobb érzés a világon nincsen!”
Geréb Ágnesről közölt riportot a Guardian brit lap. A cikkben együtt érzően írnak a foglalkozás körében elkövetett veszélyeztetés vétsége miatt elítélt szülésznőről, akinek öt napon belül börtönbe kell vonulnia a házi őrizetből.
Ugyhogy a pasinak jo az orra… 
