Egy olvasói levél…

Ezt az irast most kaptam az egyik KK tarsunktol akinek egy hozzaszolasat nemreg kozzetettem es nagyszamu reakciot valtott ki a KK Facebook oldalon… itt a kovetkezo irasa:

“Néhány dolog eszembe jutott a minap megosztott történetem, és az arra érkezett megtisztelő, ám helyenként elgondolkodtató reakciók kapcsán. Nagyon örülök, hogy ennyi emberben jó érzést keltettek a velem történtek. De!

Az igazság az, hogy az én életemben ez csupán egy a rengeteg közül, amit egy megosztott cikk kapcsán kiragadtam, és megírtam. Az emberektől rengetegszer hallom, hogy „mit kéne csinálnunk?” meg „de jó lenne, ha több ilyen ember és történet lenne,” stb., stb. S mindeközben: az én véleményem az, hogy a döntés, és éppen ezért a válasz is minden pillanatban a mi saját kezünkben van. Miként lehetséges, hogy azt várjuk, hogy bárki más megválaszolja számunkra azt a kérdést, hogy „mit kéne csinálnunk”??? Hiszen mindaz, ami történik éppen arról szól, hogy elérkezett az ideje annak, hogy rádöbbenjünk, eddig mennyire jó dolgunk volt, mert megtehettük, hogy sodródtunk és morgolódva, hosszú tömött sorban a mások által megmondott frankót csináltuk. Miért akarunk így menni tovább? Miért akarunk egy Kulturális Kreatív jelenségben is mozgalmat beleképzelni, és várni, hogy valaki szépen jön, és akkor megint útmutatást ad? Csak nem azért, mert félelmünkben továbbra is másra akarunk haragudni, és halogatni azt a kérdést, hogy vajon nem lehetséges-e, hogy elérkezett az ideje a cselekvésnek? Ha kell, egyénileg, de az újra, és újra!

Én úgy érzem, hogy a közösségek is csak maguktól tudnak organikusan fejlődni. Ha kényszer alatt csináljuk, mert menteni akarjuk az irhánkat, az régen rossz. Akkor a régi habitusunkat örökítjük tovább, hiszen csak azért fogunk össze, mert valamitől, valakiktől most félünk, vagy éppen meg akarjuk Nekik mutatni, s nem azért, mert nyitottak vagyunk egymásra, és mert ítélkezés nélkül tudunk cselekedni. Pedig ez utóbbi jobb, hiszen én úgy érzem, ez adja a valós válaszokat. Az én életemben legalábbis így működött mindig. Igyekeztem nyitott lenni másokra, mások tanítására, és igényére. És közben egyre jobban megtanultam magamra is figyelni, és a kettőt minél harmonikusabban összeegyeztetni.

Nekem néha úgy tűnik, hogy továbbra is csak szép példákat szeretnénk, majd pár gombot megnyomni a számítógépen, s kitenni mint véres kardot, miközben azt érezzük, joggal oszthatjuk az észt: „Látjátok, emberek? Erről beszélek!” Amit írtam, azt nem azért írtam, hogy azt mondjam vele: „Látjátok, emberek!” Sokkal inkább azért, mert sokak véleményében továbbra is ezt olvasom: „vajon mit tegyek? Mondjátok meg nekem!” Ez az én történetem volt, a saját érzéseim, döntéseim alapján. És tudom, hogy sokan élnek ezen elvek szerint, de sokszor még most is azt látom, hogy annak az elve, hogy „egyénileg vállalom, mert a bennem lakozó lény ezt diktálja, és akkor minden rendben lesz, függetlenül attól, hogy bárki más mit gondol, vagy cselekszik” a többségben nem működik.

Hát legyen, leírok Nektek még két történetet, remélvén, hogy ismét nyitott fülekre és szívekre találok majd. Olyan történeteket, amik a kritikus pillanatban talán pont Bennetek szólalnak meg, hiszen valami miatt Kulturális Kreatívoknak érzitek magatokat. Olyan pillanatokban, amikor előtörne Bennetek a kétség, amikor szívesen kérdeznétek mástól, hogy mit is csináljatok. Remélem, hogy ez a két történet megad némi választ, amit csak magatokban találhattok meg, de szerintem még sokan bizonytalanok vagytok, és nem találjátok… Ez pedig újra és újra ugyanabba a zsákutcába vezet: a haraghoz, a kételyekhez és az elutasításhoz.

Az egyik történet bő egy éve történt. Azzal a bizonyos katasztrófával kapcsolatban, aminek következtében országunkban nemcsak az élővilág, hanem sok-sok ember élete is megreccsent nem kicsit. Biztos vagyok benne, hogy mindannyian emlékeztek rá, és arra is, hogy azokban a napokban mit tettetek. Én sokakat láttam, akik azonnal fennhangon akasztottak volna bűnösöket, míg mások pénzeket utaltak (egy olyan rendszerben, ahol egyébként két naponta amiatt panaszkodnak, hogy a pénzek nem érkeznek meg oda, ahova igazán kellene.) Nem tudom Te melyik voltál. Én egyik sem. Én voltam az, aki beült a kocsijába, és hétről-hétre lejártam a térségbe. Nem szervezetten, hanem magamtól. Mert ami ott szervezve volt, az… Természetesen a valaha látottnál is sokkal szervezetlenebb. Katasztrófa volt, valahol érthető is a dolog… Igaz ezt amúgy is lehetett tudni, hiszen mindig minden ezt mutatja. Én nem is várok mást. A magam útját járom. Az én utam az, hogy házról-házra megnézem, mit tudok segíteni. Órákon át lapátolom az iszapot, és hallgatom, ahogy a helyiek lelke gyógyulni akar, és már-már viccelődnek. Macskákat mentünk, örülünk egy-egy megmentett portékának, ami ezért vagy azért különösen fontos a család számára. Aztán a nap végén hazamegyek, és ezúttal még inkább hálát adok a gondviselésnek, hogy van hova haza mennem. Végignézem a napi eseményeket, a szokásos: az emberek a számítógépük előtt ülve mondják a frankót. Amit én kaptam, azt el nem lehet venni. Számomra egy pillanatig sem kérdéses, hogy mindaddig visszamegyek, amíg viszonylagosan nem „rendeződik” ezeknek az embereknek az élete. Hétről-hétre egyre többen tartanak velem a baráti körből. Meglepetésemre csupa lány. A barátja mindet le akarja beszélni; féltik a fiúk az ösztönösen feltámadó, önmagukat nem féltő nőket, akik gyógyítani akarnak. Engem leginkább csak hülyének néznek, és hasonlatokat hallok, hogy Csernobilban is sokan hősi halált haltak. Nem különösebben érdekel. Igaz nem értem: ha valaki nem akar érdemlegesen segíteni, akkor miért száll be ellenerőként egy történetbe? Több hét telik el, én újra és újra ugyanazzal a kérdéssel érkezek a helyszínre: „mire lenne szükség?” A válasz többnyire lesütött fejjel ez: „Egy kis pénz az jól jönne, már ne haragudj érte…” Hát én próbáltam azt is. Megszólítani minden ismerősömet: „Ha pénzt akarsz adni, vidd oda Te magad, és nyomd az első jött-ment kezébe, akinek a látványa megérint Téged! Garantáltan egy életre megváltoztat mindkettőtöket, csak NE UTALJ, KÉRLEK!” Persze kapom a választ folyamatosan: „Én már ennyit és ennyit felajánlottam.” Én pedig fogom a fejem, hisz tudom a valóságot: nekem a segélyszervezet fel se vette a telefont a harmadik napon, pedig csak azt szerettem volna tudni, hogy vegyek-e védőruhát, vagy adnak… S a történet tanulsága? Számotokra nem tudom, hogy mi. Számomra pontosan az, ami minden ilyen esetben történni szokott velem: amit ott megéltem, azt soha nem fogom tudni Nektek szavakkal visszaadni. Azt sem, hogy megtanultam: csak magamra számíthatok. Mert ha elönt a vörös iszap, bármennyire is szeretet és tenni akarás van bennünk, magyarokban, ÉN tudom, hogy TI nem fogtok bekopogni az ajtómon, hogy minden rendben van-e velem. (tisztelet annak a nagyon egy-két kivételnek, akit nem odarendeltek, hanem tényleg saját döntésből, maga akart menni… én nem találkoztam ilyennel, de inkább azt a verziót éltetem magamban, hogy azért, mert túl keményen dolgoztam, és nem volt időm ilyesmivel foglalkozni…) Ezzel most véletlen sem azt akarom mondani, hogy Neked, vagy bárki másnak ezt kellett volna tenni. Pusztán leírom, mint tényt: én így döntöttem. Bár én soha nem szerettem a könnyű utat járni. Az én életem más, mint a Tied. Tehát én, vagy bárki más nem is tudja Neked megmondani, hogy mit kellene tenni. Én így élek. És könnybe lábad a szemem, amikor sms-t kapok Devecserből, hogy „Sokat gondolunk ám Rád. Már beköltöztünk, és lassan helyreáll az élet.” Én ebben hiszek. Ettől gyógyulnak a lelkek. Hogy félretesszük az indulatokat, az ítélkezést, és csak azokra a dolgokra koncentrálunk, amik tudjuk, hogy segítenek. Nem elvárással, kritikával, hanem csak és kizárólag gondoskodással, félelem nélkül, szeretettel és elfogadással…

A másik történetem ígérem rövidebb lesz. Egyszer a fővárosba tartottam éppen, szépen csinosan felöltözve (ha kilépek a faluból, azért lerúgom a gumicsizmát, és felöltöm a városi gúnyát én is, már csak azért is, mert néha bizony kifejezetten jól esik nekem is), amikor X falu határában megláttam egy nagyon leszakadt stoppos embert. Elsőre lendületből hajtottam el mellette, s szinte csóváltam is a fejem, ahogy végignéztem magamon. Szinte azonnal megszólalt a kis belső hang, az elutasítás hangja bennem: „még jó, hogy nem!…” Aztán elkapott az undor, szabályosan gyűlölni tudtam a gondolatért magam, és párszáz méterrel arrébb csikorgó gumikkal fordultam vissza. Emberünk döbbent fejjel ült be a kocsiba, az orromat azonnal megütötte a ruhájából áradó mosdatlanság és az átivott éjszaka szaga. Figyeltem magam, ahogy a bensőmben ismét megindult a párbeszéd: „Le kéne húzni az ablakot.” „Talán inkább mégse… Nem is tudom…” Közben emberünkből szerencsére megszólalt a hála, és másik énem kicsit erősebben harcolt: „Ezt most meg kell tapasztalnod, és el kell fogadnod ezt az embert úgy, ahogy felvetted, az elutasítás minden jele nélkül! Te sem vagy különb!” Amit most fogok írni, valószínűleg sokakat meglep: Életem legérdekesebb, legvidámabb útja volt, mely sajnos csak 100 kilométeren át tartott. Olyan mélyre szántó beszélgetést folytattunk, mint nekem sokszor több diplomás ismerőseimmel sem sikerült még. És a legjobb pillanat az volt, mikor kölcsönösen beismertük egymásnak, hogy a másikat eleinte előítélettel kezeltük. Mikor elbúcsúzott, csak annyit mondott: „Tudom, ez hülyén hangzik majd, de azért itt hagyom a telefonszámomat. Hátha egyszer úgy érzed, hogy nekünk – akik egymást olyan könnyen el tudtuk volna ítélni, ám rájöttünk, hogy mennyivel jobb az ellenkezője – talán még van miről beszélgetnünk.” Mikor a barátaimnak elmeséltem a történteket, a többség szörnyülködött, hogy Ő bizony nem merte volna, egyikük pedig meglepetésemre így reagált: „De jó Neked! Bárcsak egyszer engem is összehozna egy ilyen emberrel a sors, mint ez a Te stopposod volt!” Miközben a valóság? Mindannyian nap mint nap összefutunk ilyen „stopposokkal,” vagy egy életen át tartó devecseri öleléssel. Minden nap minden percében kinyithatjuk a szívünket, hogy elutasítás helyett teljes életigenléssel elfogadjuk azt, amit az a pillanat nekünk kínál éppen, és akkor csupa ilyen történetből táplálkoznánk. Akkor soha többet nem mondanánk olyat, hogy „bárcsak több ilyen ember lenne!” Hiszen ez az ember bennünk élne végre, a kellő hittel és magabiztossággal, hogy az adott helyzetben az ösztöneire hallgatva jól fog dönteni. Ha a szívünk vezet, csak jól tudunk dönteni. De ehhez az is kell, hogy megtanuljunk kilépni a kényelmi zónánkból. A számítógépek mögül, az autónk melegéből, ahol éppen vagyunk, amiről el akarjuk hinni, hogy megvéd. Miért akarjuk, hogy bármi is megvédjen az élettől? Miért akarunk garanciákat? Nem elég, hogy megszülettünk? Itt vagyunk, hát ez a dolgunk! Ennél nagyobb igent soha nem fogunk kapni! De ezt mi magunk választottuk, tehát az igent is nekünk kell megadni magunknak, és nem remélni egy olyan holnapot, amit én megírok egy történetben és Te is szeretnél magadnak, vagy megtapasztalni a környezetedben. Döntsd el és csináld! Mindig egy kicsivel többet, mint amire képesnek érzed magad! Ha erős vagy, az azt jelenti, Neked még több a feladatod! Nem az, hogy másokat kritizálj, vagy arra pazarold az időd, hogy szapulod a világot! Akkor Te sem teszel többet, mint a politikusaink: a saját energiáidat pazarolod! Helyette tegyél ma kettő helyett három jó dolgot! Ott kezdődik a munka, amikor azt mondanánk: „mára elég volt!” Ahogy a sportolóknál is az dönti el, hogy ki fog nyerni, aki felvállalja a holtpontot. Mert „sírni valóban csak a győztesnek szabad!” Amíg nem értünk el odáig, az mindössze annyit jelent, hogy még nem érkezett el a pihenés ideje, még mindig van dolog. De ezekben a tettekben annyi szeretet rejlik, hogy egy ponton azon kapja az ember magát, hogy nem is akar pihenni. A folyamatos cselekvésből visszatérő energia az, ami a mindennapjait működteti…

Tudtátok, hogy az első afroamerikai baseball játékost, Jackie Robinsont a szerződése arra kötelezte, hogy ha az emberek leköpik ne panaszkodjon? Szerintem ez sokat tanítHAT. Mert a kérdés mindig ugyanaz: mi a fontos Neked? Panaszkodni, külső utasításokra várni, vagy tanulni (akár saját hibáidból is) és megoldani az előtted heverő feladatokat? (nem véletlen nem használtam azt a szót, hogy problémákat!)

Mindezekhez persze áldozat kell. Mégpedig nem akármikor, hanem pontosan azokban a pillanatokban, amikor valamit nem könnyű megtenni. Nem véletlen mondta Szepes Mária oly bölcsen: „A kiemelkedés mentőkötele az önkéntesen hozott, tudatos áldozat. Az áldozat tesz Mágussá. Sorsát pedig csak a Mágus változtathatja meg.”

Hát ne legyen a sok jó idézet újra és újra hiába elismételt bölcs mondás! Váljunk minél többen Mágusokká, mert mi akarjuk! Nem szükségből, hanem azért, mert annál jobb érzés a világon nincsen!”

A Birodalom visszavág

Az 1989–90-ben kialakult politikai rendszer működésében most először fordult elő, hogy lemondott a köztársaság elnöke, és ez önmagában is éppen elég nagy dráma ahhoz, hogy megpróbáljuk feltárni az esemény mélyszerkezetét. Alapos okunk van feltételezni, hogy ez a megrendítő történet csupán egyik eleme annak a szétesési-lebomlási folyamatnak, amely az 1989–90-ben kialakult rendszer egészét érinti. A lemondáshoz vezető események láncolatának van ugyan egy, az uralkodó nyilvánosságban zajló fedőtörténete, ám ez, mint a neve is mutatja, csak arra szolgál, hogy elfedje a valóságos történéseket.

A fedőtörténet szerint Schmitt Pál köztársasági elnök húsz évvel ezelőtt megírt egyetemi doktori disszertációjáról kiderült, hogy plágium, és az ügy számos drámai fordulata után az elnök lemondásra kényszerült. Mindez akár egy olyan tanmese is lehetne, amely arról szól, hogy a demokrácia mégiscsak jó dolog, hiszen esélyt kínál arra, hogy az adott emberi közösség leleplezze a „rosszat”, és megmutassa a „jót”, vagyis az igazság végül mindig győzedelmeskedik. Több jel utal azonban arra, hogy ez nem így van. Például fel kellene tennünk azt a kérdést is, hogy ha a demokrácia valóban így működik, akkor az elmúlt húsz évben miért nem volt képes ezt a plágiumot leleplezni, vagy még inkább, hogy miért nem volt képes már a megíráskor, tehát 1992-ben, eleve megakadályozni annak létrejöttét. Vagyis, hogy miért éppen „most jött el az ideje” a leleplezésnek.

Itt egy kis kitérőt kell tennünk, hogy a világ folyamatait irányító valóságos hatalmi mechanizmusokról szóljunk néhány szót. Ez a birodalmi masinéria olyan kiválasztó-hatalmi gépezetet is működésben tart, amely meghatározza, hogy bizonyos uralmi pozíciókba milyen létkarakterű személyek kerülhetnek, illetve az egyes személyekre nézve meghatározza, hogy az adott létkarakter milyen uralmi terekbe léphet be egyáltalán. És mivel mindenkiről meglehetősen részletes információnyalábbal rendelkezik, ha valaki megsérti a kiválasztó hatalom normáit, nem kerülheti el a retorziót. Így volt ez ebben az esetben is. A lokális uralmi rendszerekben általában a jegybankelnök és az államfő személye tartozik a birodalom által leginkább „szigorúan ellenőrzött” pozíciók közé, és aligha véletlen, hogy éppen e két poszt körül örvénylenek az elmúlt közel két év legsúlyosabb konfliktusai. A köztársasági elnök intézményéről szinte csak azt a sztereotípiát ismertük eddig, miszerint a politikai rendszerünkben ez jogi szempontból „súlytalan” és „felelőtlen”, amennyiben nincsenek valóságos jogosítványai arra, hogy érdemben beavatkozzon az uralmi rendszer működésébe. Ez jogi értelemben többé-kevésbé igaz is, ám, hogy az intézmény a globális birodalom és a lokalitás számára egyaránt rendkívüli jelentőségű, azt az elmúlt húsz év drámai módon visszaigazolta.

Amikor a „konstruktőrök” az új magyar uralmi rendszert felépítették, pontosan tudatában voltak annak, hogy a magyar társadalom nagy többsége egyre inkább kifosztott páriaként tengeti majd életét, éppen ezért nagy jelentősége lesz annak, hogy miként lehet majd minél kisebb rendészeti ráfordítással féken tartani e vesztes többséget. A gigantikus, manipulatív gépezetek üzemeltetésének döntő elemévé vált tehát az a hatás, amit a köztársasági elnök intézményétől vártak. A „súlytalan és felelőtlen” elnök, éppen ezek miatt, természet adta módon lehet népszerű, hisz nem részese a súlyos elosztási konfliktusoknak.

Megszólalásának tehát hatalmas erkölcsi, érzelmi, indulati súlya van, ügyes manipulatív felhasználásával a bennszülöttek féken tartásának leghatékonyabb eszközét lehet így belőle felépíteni. Ráadásul evidencia, hogy – mint a legmagasabb közjogi méltóság – a lokális médiastruktúra bármelyik eleméhez azonnali és teljes hozzáférése van. A két mozzanat összekapcsolhatósága tette a köztársaság Schmitt Pál előtti három elnökét „globális birodalmi csúcsfegyverré”.

Ez a leglátványosabban Göncz Árpád esetében működött, de a másik kettő esetében is jól üzemelt. Göncz Árpádnak például nem is kellett puccsot elkövetnie az őt delegáló struktúrák által szervezett taxisblokád idején, egyszerűen félretolta az egész uralmi rendszert, és így diktálta a kormány kapitulációját jelentő egyezséget. Ez az eset is megrendítő pontossággal jelzi, hogy bizonyos történelmi pillanatokban a súlytalan elnök milyen mérhetetlen hatalmat összpontosíthat a kezében. Ha nem is ilyen szélsőségesen, de aligha félreérthető módon foglalt állást rendszeresen Sólyom László a „strukturális reformok” mellett, s állította ezzel az elnöki intézmény erkölcsi erejét a globális birodalmi kifosztás növelésének szolgálatába. Összefoglalva tehát azt kell rögzítenünk, hogy a birodalmi kiválasztó hatalom az első három köztársasági elnök esetében zavartalanul működött, Sólyom László megválasztásánál például teljesen egyértelműen ki is derült, hogy kizárólag a globális és lokális SZDSZ kegyéből kaphatta meg pozícióját.

Schmitt Pál „kivégzése” azonban azt jelzi, hogy a globális kiválasztó hatalom nem adta beleegyezését a megválasztásához, így ha a hivatalba lépését nem is tudta megakadályozni, a megbuktatását kíméletlen precizitással végrehajtotta. És ennek alapvető oka az, hogy Schmitt Pál ugyan lojális volt, csakhogy nem a birodalommal, hanem éppen ellenkezőleg, a birodalommal most éppen konfliktusba keveredő Orbán Viktorral szemben. Ezért kellett elbuknia. Ha ezt a csatát újra el is veszítette a nemzet, de legalább tegyünk kísérletet a tanulságok összegzésére.

Bogár László

Forrás: magyarhirlap.hu

Mi lesz veled Németország?

Árnyék-igazságszolgáltatás – iszlám módra

Két évvel ezelőtt német földön, egy szép tavaszi napon, a húszéves lányt meggyilkolta a saját apja és a bátyja.

A két férfi botokkal és husángokkal esett neki, arcán és koponyáján ütötte-verte a lányt, akinek holttestét azonosítani is alig tudták, annyira eltorzult. A húsz esztendős Gülsümnek azért kellett meghalnia, mert már nem volt szűz. Mert abortusza volt. S mindezzel megbecstelenítette a családját; legalábbis a família férfitagjai ezt így gondolták.

A família kurd földről érkezett Németországba. S itt is megőrizte és tiszteletben tartja ősei szokásait; köztük az úgynevezett becsületbeli gyilkosság elborzasztó szokását…

A Külföldi és Nemzetközi Büntetőjoggal foglalkozó Max Planck Intézet – a Német Bűnügyi Rendőrség Irodája (BKA) megrendelésére – felmérést és nyomában alapos tanulmányt készített a Németországban elkövetett becsületbeli gyilkosságokról: hátterüktől, elkövetőikről és a német igazságszolgáltatás vonatozó paragrafusairól. A kutatók három esztendőt töltöttek vizsgálódásokkal, és hetvennyolc eset százkilenc áldozatát és százhuszonkét elkövetőjét vizsgálták meg. Kétszázötven oldalas tanulmányuk elképesztő brutalitású bűncselekményekről számol be: például egy huszonkét éves török férfi esetéről, aki negyvenhat késszúrással gyilkolta meg a húgát, mert az merészelt különélni a férjétől; vagy egy jordániai férfiéról, aki kiskorú lányát ölte meg, mert elutasította a papa által kedvelt udvarló közeledését.

A kutatók négyféle esetet különböztetnek meg: az áldozat „hűtlen”, azaz nem akar a család által előírt partnerkapcsolatban maradni, készül a különválásra; az áldozatnak házasságon kívüli viszonya van, vagy terhes, vagy egyszerűen csak a család által nem megfelelőnek ítélt partnerrel udvaroltat magának; az áldozat túlzottan „nyugatias életmódot” folytat és ezzel vívja ki családja férfitagjainak haragját; és előfordul az is, amikor az áldozatot bűnözők erőszakolják meg, és a családja szerint ezért válik „méltatlanná” a további életre…

A kutatók megállapításai mindazonáltal ellentmondanak annak a közvéleményben elterjedt vélekedésnek, miszerint Németországban szaporodnak a becsületbeli gyilkosságok.

Ami viszont egyre gyakoribbá válik: a saria (vagyis az iszlám törvénykezés) alapján történő egyezkedés – a nem becsületbeli gyilkosságok ügyében is! S mint kiderül: Németországban árnyék-igazságszolgáltatás működik, vagyis a legális német jogrendszer és igazságszolgáltatás mellett létezik egy iszlám törvénykezés is. Ugyan a saria alkalmazása lehet ártalmatlan, ugyanakkor aláaknázhatja-fellazíthatja a jog korrektségének nyugati eszméit is. A német jogrendszer semmibevételéről nem is beszélve.

Joachim Wagner erről a témáról publikált nagy visszhangot kiváltó könyvet. Kilenc hónapig tartó oknyomozás után írta meg, és részletesen beszámol arról, hogyan is működik a német jogrendszert semmibe vevő muszlim arbitrátori (békebírói, közvetítői) rendszer.

A közvetítő először elbeszélget az elkövető családjával – rendszerint egyébként a bűnös családja kéri fel az arbitrátort -, majd találkozik az áldozat családjával is. Hogyan történt? Mennyire komoly a sérülés? Van-e anyagi kár? – kérdezi ki mindkét családot, akiknek a megoldás a konfliktusra mindig a kompromisszum, függetlenül a bűncselekmény jellegétől. Akár még gyilkosság esetében is. A megegyezés keresése önmagában még nem jelentene bajt, csakhogy ezek a muszlim közvetítők megpróbálnak a legális német igazságszolgáltatás helyébe lépni, kivált erőszakos bűncselekmények ügyében, s fittyet hányva a német büntetőjognak, az iszlám törvénykezés alapján kívánnak bíráskodni. Egymás között.

A német bírók és ügyészek egyelőre nem tudják, hogyan is reagáljanak a jelenségre. Egy peres ügy kellős közepén ugyanis egyszer csak kiderül, hogy nincs bizonyíték: a feltételezett bűnöst fel kell menteniük. Az olyan ügyek nyolcvan százaléka, amelyben muszlim közvetítők vesznek részt, így végződik…

„Az ügyészeknek sokkal erőteljesebben és kitartóbban kellene nyomozniuk a saria arbitrátorai után” – javasolja Joachim Wagner. Szerinte ugyanis ez az árnyék-igazságszolgáltatás rendszer sokkal fenyegetőbb, mint a becsületbeli gyilkosságok. Már csak azért is, mert veszélyezteti a német jogrendet is.

Forrás: Hetivalasz.hu

Tábortűzön is feltölthető a mobil

Hőenergiát alakít elektromos energiává egy amerikai mérnök találmánya: a fazékra rakható töltővel a tűz mellett lehet feltölteni mobiltelefont, zenelejátszót vagy navigációs eszközt, nagyobb verziója azonban egy táblagép feltöltéséhez is elegendő teljesítménnyel bír.

A Salt Lake Cityben élő David Toledo négy év munkával fejlesztette ki a PowerPot (magyarul energiafazék) nevű szerkezetét, amelynek tömeggyártásához a Kickstarter nevű nemzetközi adománygyűjtő oldalon keres támogatókat.

Régóta ismert fizikai jelenségre épül

A leginkább egy hagyományos konyhai fazékra hasonlító PowerPot aljába egy termoelektronikus generátort építettek, amely hőmérsékletkülönbséget képes elektromos árammá alakítani a Seebeck-effektus nevű fizikai jelenség segítségével. Az 1800-as években élt német tudós, Thomas Seebeck felfedezte, hogy ha egy zárt áramkör egyik csatlakozási helyét felmelegítik, az áramkörben mindaddig áram folyik, amíg a hőmérséklet-különbség fennáll.

A PowerPot esetében a hőmérsékletkülönbséget a felhasználó azzal idézheti elő, hogy vizet forral az edényben, amelynek melegítését gázmelegítővel, gyertyával vagy akár farakás meggyújtásával is előidézheti. Az elektromos áramot előállító edény nem tartalmaz mozgó alkatrészt, és egy szabványos, feszültségszabályzóval is ellátott, szabványos 5 voltos USB-kábellel szerelték fel, amelyet tűzálló borítással is elláttak.

Másfél órás tábortűz feltölti a telefont

A Toledo honlapján publikált tájékoztató szerint a PowerPot jelenleg két változatban kapható: a kisebbik, kétszáz grammos, nagyjából másfél liter vizet tárolni képes V jelű modell 5 watt teljesítményű, amely egy hozzá csatlakoztatott mobiltelefont, vagy más kis méretű, hordozható kütyü töltését egy-másfél óra alatt képes elvégezni.

A nagyobb, közel két literes űrtartalmú PowerPot X változat már 10 wattos teljesítménnyel bír, így akár nagyobb energiaigényű eszközök, például táblagépek feltöltésére is használható, bár ez jóval nehezebb is társánál. Jelenleg fejlesztés alatt áll egy PowerPot XV nevű modell, amely mintegy négy liter vízzel, és 15 wattos teljesítménnyel rendelkezik majd.

Afrikaiakon segíthet a tüzes töltő

David Toledo projektjével az Afrikában vezetékes áram nélkül élő mintegy kétszázmillió embert is segíteni kívánja, ezért jótékonysági program keretében az ott élőknek is adományozni lehet az új fajta töltőből egy-egy példányt. Az Afrikában élők Toledo tapasztalatai szerint havi bevételeiknek akár tizenöt százalékát is mobiltelefonjaik és egyéb elektronikus eszközük töltésére kénytelenek költeni, egy PowerPot segítségével ők saját maguk feltölthetnék a berendezéseket. A PowerPot ára egyelőre meglehetősen borsos, a legkisebb edényért is 150 dollárt, vagyis mintegy harmincnégyezer forintot kérnek el, bár ehhez egy ledes zseblámpa is jár.

Forrás: Origo.hu

A leghatásosabb növény cukorbetegség ellen

Fekete áfonya (Vaccinium myrtillus) – a hangafélék családjába tartozó, a nyirkos, savas talajú erdőket kedvelő cserje. Gyümölcsét már a történelem előtti idők óta fogyasztják, azonban az orvostudomány először a XVI. században említi. Észak-Európából származik, hazánk északi és nyugati hegyvidékeinek erdeiben is megterem, igaz, csak ritkán. Az apró bogyók rengeteg értékes anyagot tartalmaznak: flavonoidokat (pl: antocianidint), A-, B- és C-vitamint, cukrokat (kvercetin, katechin), pektint, valamint cseranyagokat, savakat (pl: tannin), krómot és mangánvegyületeket. Kiemelkedően magas a káliumtartalma. Van benne továbbá kalcium, vas, magnézium, mangán, cink, kén és foszfor.

A vadon élő áfonya termésének tápértéke nagyobb a kiskertekben termesztettekénél. Az áfonya kivonatos formában gyógyszertárakban kapható.

Gyógyászati felhasználását tekintve egyik legsokoldalúbb növényünk az áfonya. Terméséből és leveléből egyaránt készíthető főzet, tea, sőt, akár még gyógyhatással bíró pálinka is.

•          Krómtartalma miatt vércukorszint-csökkentő hatása van, erősíti a kapillárisok falát, javítja a látást. Fekete inzulinnak is hívják, mivel a levelében lévő myrtillin képes a cukorbetegség tüneteit csökkenteni, vagy akár megszüntetni.

•          Jó hatása miatt a visszér és az aranyér kezelésére is alkalmazzák, különösen terhesség idején, amikor ezekre a betegségekre fokozott a hajlam.

•          Kíválóan alkalmazható a farkasvakság kezelésére, mivel javítja a szem alkalmazkodó képességét a sötétben. Továbbá jótékonyan hat a szembevérzésre, a szemgyulladásra, az ér- és ideghártya-gyulladásra (korioretinisz), valamint a cukorbetegségből fakadó szemérrendszeri elváltozásokra.

•          Az áfonyák festékanyaga antioxidáns hatású, ezáltal megvédi a sejteket a szabad gyökök okozta károsodástól, mint a rák valamint a szív- és érrendszeri betegségek.

•          Növeli a hajszálerek rugalmasságát.

•          Javítja a vérkeringést.

•          Szárított gyümölcsként használva megszünteti a hasmenést.

•          A főzött áfonyapép kíválóan alkalmas a nedvedző sömör kezelésére.

•          Jó hatással van a bélflórára, az emésztési zavarokra, a bélfertőzésekre és a bélgörcsökre.

•          Használható még felső légúti megbetegedésekre, epe-húgykő-problémáknál, reuma, ekcéma, vérnyomásproblémák esetén.

•          Baktériumölő hatással is rendelkezik.

•          Terméséből “gyógypálinkát” is főznek, melyet szájüregi- és fogínygyulladás esetén fogyasztanak.

•          Lassíthatja az öregedést, és segít megőrizni a szellemi frissességet.

Forrás: bojtoles.hu

A TEREMTŐ EMBER

Takáts Péter írása

Amikor kinézünk az ablakon egy természetes világot látunk, egy olyan világot, amit Isten teremtett. Ez a világ az ásványok, a növények és az állatok világa, ahol a természet törvényei uralkodnak. Ennek a természeti világnak része, lakója az ember is, a maga speciális tulajdonságaival. Ha jól megnézzük, akkor azt látjuk, hogy az ember is mint teremtő jelenik meg, hiszen önmaga is teremtett egy külön világot, ahol már nem a természeti törvények uralkodnak. Ebben a világban, a családok, az iskolák, a városok, az emberi közösségek világában más szabályok és törvények érvényesek, olyanok melyek teljes egészében az ember alkotásai. Azaz az ember a szociális világ teremtője, viszonyainak formálója.

Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy miért fontos ez? Mit is jelent ez, és egyáltalán, hogyan, miként tud az ember teremteni? Miből teremtünk? Amikor ezeket a kérdéseket vizsgáljuk és teremtésről beszélünk, akkor könnyen beláthatjuk azt, hogy tulajdonképpen nem teszünk mást, mint mindazt, ami bennünk él, azaz a belső világunkat mintegy lenyomatként kihelyezzük a külvilágba. Ebből pedig egyenesen az következik, hogy az ember által létrehozott minden szociális formáció az ember belső világának tulajdonságaival rendelkezik, ezért ha ezen az úton tovább megyünk és megismerjük az ember felépítését és működését, akkor egyben megismertük az ember által létrehozott szociális formák felépítését és működését is.

Ennek érdekében most próbáljuk megkeresni, összefoglalni, melyek azok az alapvető tulajdonságok, melyek az embert jellemzik, és ezen a területen fontosak lehetnek. Ha a lényegre koncentrálunk és megpróbálunk elvonatkoztatni, akkor a következő három fontos tulajdonságot ismerjük fel. Az embernek:

  1. biográfiája van, azaz jól megismerhető élettörténete, mert születik,
    növekszik, fejlődik,
  2. fejlődésénekjólmeghatározhatóéselkülöníthetőfázisaivannak,
  3. ésháromrészreoszthatófel,vagyishármastagozódású.

Az utóbbi, hármas tagozódásnak nevezett kép alapja egy őskép, ami az emberi lény mindenki által jól ismert test, lélek és szellem hármasságának a

kifejeződése. Ez a három szint az ember hasonlóképen jól ismert másik három tulajdonságában is megjelenik, hiszen az ember

  1. Anyagi lény, az anyagi, a fizikai világ lakója, mert anyagi teste van.
  2. Szociális lény, mert életét emberek közösségében éli le, és állandó kölcsönhatásban van a többi emberekkel, és az emberek a lelkükkel
    kapcsolódnak egymáshoz.
  3. Szellemi lény, mert gondolkodó, alkotó lényként éli életét, és ez a
    szellem területe.

Ha ezt a hármasságot tovább vizsgáljuk, akkor azt láthatjuk, hogy ez a

hármasság az embernek egy másik hármasságával hozható kapcsolatba, mégpedig:

  1. az ember a fizikai világban testének segítségével fejti ki akaratát és alakítja át a világot,
  2. az emberi lélek az érzések területe, amit jól megmutatkozik abban is,
    hogy minden emberi találkozás, minden szociális kapcsolat érzéseket
    vált ki bennünk,
  3. az ember szellemi tevékenysége pedig gondolkodásában nyilvánul
    meg.

Vagyis ebben a képben az ember, mint a gondolat – érzés – akarat egysége jelenik meg előttünk. Egyébként ha egyszerűen csak megnézzük az embert, akkor is azt látjuk, hogy három jól elkülöníthető részből áll, mert van egyszer egy fej, majd egy hatalmas tüdő és végül marad a négy végtag. Ezek a részek pedig az ember három egymástól jól elkülöníthető életfunkciójával, működési területével is összekapcsolhatóak, hiszen az emberi gondolkodás a fejjel és az ahhoz kapcsolódó idegrendszerrel, az érzelmi tevékenység a tüdővel azaz a ritmikus rendszerrel, az akarati tevékenység pedig a végtagokkal és az anyagcsere rendszerrel van szoros kapcsolatban.

Tehát, amikor az emberek szociális formákat hoznak létre, ezt a három az előzőekben megfogalmazott és őket jellemző tulajdonságot egyszerre és egy időben helyezik bele a világba, ill. a létrehozott formációkba. Ebből pedig egyszerűen következik, hogy miként az embernek, az emberi közösségeknek, szervezeteknek is megvannak ezek az előzőekben felsorolt tulajdonságaik, azaz:

  1. van biográfiájuk, és így élettörténetük megismerhető,
  2. vannak fejlődési fázisaik, melyek jól meghatározhatóak,
    elkülöníthetőek,
  3. és hármas tagozódásúak, vagyis a fentiekben bemutatott három rész
    megtalálható bennük.

De ez a három nem olyan tulajdonság, amelyeket az embereknek külön erőfeszítéssel kellene közösségeikben megvalósítaniuk, vagy valamilyen módon bele kellene vinniük a közösségekbe, hanem olyanok, melyek az emberi természetből fakadóan minden szociális formában benne vannak és így azoknak természetes tulajdonságai, akár akarjuk ezt, akár nem, akár tudjuk ezt, akár nem.

Ami a mi feladatunk, amit nekünk embereknek tenni kell ezzel kapcsolatban az nem más, mint kellően érzékennyé válni ezekre a részekre, hogy az alkotó

elemeket felismerjük, megtaláljuk, majd pedig kezelni tudjuk. Ebből persze az is következik, hogy a hármas tagozódást nem kell bevezetni egyetlen közösségben sem, mert az az alapítás pillanatától benne van! A mi

feladatunk csupán az, hogy ezt felismerjük és az egyes területeket a sajátos egyéni tulajdonságaik szerint működtessük!

Ha ennek megfelelően nézzük az emberek által létrehozott közösségeket, akkor a hármasság a következő formában jelenik meg bennük.

  1. Az ember gondolkodása jelenik meg a közösség szellemi területén, vagy szellemi alrendszerében,
  2. Az emberi lelki tevékenység, az embernek a másik emberrel való
    kapcsolata jelenik meg a szociális alrendszerben. 
  3. Végül az ember akarati tevékenysége jelenik meg a gazdasági
    alrendszerben.

Ez a szemléletmód sok mindenben különbözik az eddig megszokott és tréningeken többnyire átadott módszerektől. Ugyanis a közösségek hármas tagozódást bemutató kép, először is nem határoz meg semmit, amit az embernek meg kellene tennie, nem ad az embereknek sem morális határokat, sem pedig szabályokat, előírásokat vagy viselkedésformákat. Mindössze azt mondja, hogy az ember képes csupán a szociális élet tényeinek megfigyelése által olyan belátásra jutni, hogy egy fajta szociális viselkedési forma adott következményekkel jár. Ez a megközelítés pedig lehet, hogy egy kicsit szokatlannak tűnik, mert bármennyire is fontos a mai emberek számára a szabadság és az önállóság, mégis ma még többnyire ahhoz van hozzászokva, hogy valaki azért mondja meg, hogy mit kell tenni, mi a helyes.

Ez a modell pedig mindenkinek a saját belátására apellál, és mindenkinek megadja azt a szabadságot, hogy csak azt kell megtennie, életében megvalósítania, amit önmaga is felismert és belátott a szociális kapcsolatok összefüggéseiből. Vagyis nem kell olyasmit megtenni, amit nem akar, de amit viszont már felismert, annak a megvalósítása is saját erejétől és kitartásától függ. Ugyanakkor azt is tartalmazza, kimondatlanul, hogy a fejlődés csak az én egyéni, személyes fejlődésemtől függ, és nem a másik emberétől! Mivel a szociális, kapcsolati világ a mi belső világunk kitükröződése, lenyomata, az amit látunk a külső világban, az a mi belső világunkkal azonos. Mindaddig amíg mi meg nem változunk, nem számíthatunk a világ változására sem. Be kell látnunk, hogy csakis saját belső változásunk fogja a külvilág megváltozását hozni. Csak az a feladatunk, hogy azzal törődjünk, amit ÉN meg tudok tenni – és ha majd mindenki megteszi a magáét, akkor számíthatunk a világ megváltozására is.

Ez pedig általánosságban a következőket jelentheti a hármas tagozódás

tudatos működtetésével próbálkozó emberek és közösségeik számára:

  • a szellemi szféra egészsége attól függ, hogy mennyire képesek az emberek a közös munka megszervezése során egymásnak szabadságot, egymás számára teret biztosítani, annak érdekében, hogy képességeikből fakadó alkotóerejüket kifejthessék.
  • A szociális, jogi szféra annál egészségesebb, minél inkább képesek az emberek megállapodásaik megkötése során a másikat egyenlőnek és
    nagykorúnak tekinteni,
  • A gazdasági szféra annál egészségesebb lesz, minél inkább képesek az
    emberek, a gazdasági élet berendezése során, magukat a másik emberek igényeitől vezettetni,
    Ezt a törvényt a felismert összefüggéseket pozitív formában fogalmaztuk meg, de mindenki számára nyilvánvalónak kell lennie annak, hogy mint mindent, ezt is lehet a visszájára fordítani. Elegendő csupán a saját közösségünk állandósult problémáit és értelmetlen vitáit megnézni és azonnal látjuk, hogy mit is okoz, ha a másik ember helyére az egyént, a több helyére a kevesebb szót helyettesítjük be. Ezekből most pedig azt kell látnunk, hogy az ember lelki fejlődése által támasztott új igények kielégítéséhez a jövőben olyan új formák szükségeltetnek, melyek az ember belső felismerésén alapulnak.

Kristálytiszta levegőben csillogó havas Kárpátok

Az ünnepi hidegfront tisztára söpörte a Kárpát-medence levegőjének nagy részét, csak a nyugati vidékek látványát zavarja valamennyi magasszintű felhőzet. A felvételt nézve észrevehetjük, hogy a délnyugati vidékeket, Horvátországot és Dunántúlt egyre inkább a zöld szín jellemzi, míg másutt inkább a koratavaszi barna a jellemzó. A Kárpátok magasabb gerinceire ismét havat hozott a front: a Keleti-Kárpátokban a legkiterjedtebb a hótakaró.

Forrás: muholdkepek.postr.hu

A KK NetTV masodik kiserleti adasanak egyik szereploje Paulics Peter es csaladja egy erdekes projektbe fogott. Ezuton osztom meg veletek az infot. F.F.

“Ha valaszut ele erkeztel az eletedben, ha mar azt tudod, hogy miert nem jo a civilizacio utjan jarni, ha konkret valtozast akarsz es ehez segito utmutatast keresel, gyere el hozzank, a nomad onismereti taborba. Mi egy 4 hektaros volgyben, jurtaban elunk allatainkkal, gyermekeinkkel, mindenfele kozmu szolgaltatas nelkul. A tabor ideje alatt reszt vehetsz a mindennapjainkban es megismerkedhetsz azokkal a termeszetes eroforrasokkal, amelyek segitsegevel Te is egy hasonlo utra lephetsz. A legközelebbi tábor időpontja: apr. 19-23. További információt a zalaijurta(kukac)gmail(pont)com cimen tudsz kerni. Paulics Peter”

Arról, hogy semmitől nem kell félni

“Ha jó ügyet védesz, mitől is félhetsz? Mi is történhetik veled? Letepernek, megrágalmaznak, kirabolnak, meggyaláznak? Vádakkal fordulnak ellened, hamisan ítélnek? Mindez nem változtat azon, hogy az ügy, melyet védtél, jó volt, s ezért jó volt az is, amit csináltál, mikor a jó ügy védelmére szegődtél. Ilyenkor ne törődj senkivel és semmivel, csak az ügy igazával, melyet meg kell védened. Végül is tehetetlenek az igazsággal szemben. Letiporhatnak, de meg nem győzhetnek, vádolhatnak, de meg nem hazudtolhatnak, elvehetik életed, de nem vehetik el igazságod. Csak akkor nem vagy magányos az életben, ha jó ügyet védesz. Nincs fizetség és jutalom az ilyen perben. De nincs alku sem. Ezért soha ne félj kimondani azt, amiről egész lelkeddel tudod, hogy igaz.”

Márai Sándor

Egy tegnapi kulturális kreatív hozzászólás a KK Facebook oldalunkon…

Már ilyen is van… 

“Rátaláltam a faluban egy srácra, aki egyedül neveli két gyerekét. Mondanom sem kell, nagyon nehezen élnek. Emberünket két hete kirúgták a munkahelyéről, mert 41 fokos lázzal elfelejtették említeni Neki, hogy nem kéne bemennie dolgozni, mert nincs beosztva, és Ő rá mert kérdezni, hogy az miként van, hogy akkor most meg van lőve az 1000 forintos buszköltséggel…

Az elmúlt hetekben ketten (a tizenéves gyerekei segítségével) kiganéjoztuk a kertet, elültettünk 14 gyümölcsfát, ribizlit, málnát, és fullra megcsináltuk a veteményest. Közben kiderült, hogy Ő hiába próbálkozik bármivel, egyedül kevés (hozzám hasonlóan, természetesen). Ezért aztán kitaláltam, hogy veszek egy 20-30 főből álló csirke/tyúk/kakas csapatot, amiket nála helyezek el, mert ott elő van készítve a hely minderre. Ő kezeli gondozza, tenyészti a jószágokat, cserébe nekem mindig lesz tojásom, és ha nagy az éhínség, talán arra is megkérem, hogy egy-egy tyúkot levágjon. Én nem tenném, de tudván mi jön, jó érzés, hogy van aki a fennmaradásért elvégzi a véresmunkát, ha úgy érzem az kellene. Lehet, hogy eljön a nap, hogy én is enni fogok belőle… Talán a nyulakból is, amiket tenyészteni próbál menet közben.

Mivel itt nagyobb a kert (csak nagyon be van nőve), kitaláltuk, hogy Ő megtisztítja a következő részét, cserébe elviheti a fák egy részét a fűtéshez, és a kert végébe betelepítünk Neki méheket. Tehát valamennyire méz is lesz. A faluban nem sok ilyen ember van. Őt inkább megszólják, mert kilóg a sorból. Én örülök annak, hogy így hozta a sors, és hiszem, hogy nem véletlen. Zsák a foltját, mert nyitottak voltunk rá, és mindkettőnknek erre volt szüksége. Jó tudni, hogy mostantól egymásra mindig számíthatunk. Nem beszélve arról, hogy 500 forintos órabérért (plusz az egész családnak meleg ebédért, a gyerekeknek egy-egy csokiért) csinált meg a legnagyobb hálával bármit, amit kértem! Azt sem bánta, hogy egy-egy fa gyökerét helyenként 3 órán át csákányoztuk… Én persze majd belegebedtem.

Az már csak extra hab a tortán, hogy a kisfia azóta is idejár a házhoz, mert rákapott a szövésre. Teljesen megőrült tőle, hogy még olyat is lehet. :) Én nagyjából így képzelem, hogy összefogással megmentjük egymást, azt, ami jogosan a miénk, és közben megbékélünk a dolgok mibenlétével…”

Leonyid Ivanovics Rogozov (1934-2000) klinikai sebész rezidensi munkáját megszakítva 1960-61-ben részt vett a kalandosnak ígérkező 6. szovjet antarktiszi expedíción mint a csoportot kísérő orvos. Egyebek mellett meteorológusként és sofőrként is tevékenykedett, bár az expedíció kezdetén valószínűleg nem gondolt még arra, hogy vakbélműtétet fog végrehajtani saját magán, amihez egy meteorológus és egy mérnök fognak asszisztálni.

A kilenc hetes előkészítő munkálatot követően 1961 február 18-án megnyitották a Novolazarevszkaja elnevezésű szovjet állomást az Antarktiszon. Április 29-én kétségbeejtő jeleket vett magán észre az ifjú: gyengeség, hányinger, láz, alhasi fájdalom. Mivel ő volt az egész csoport (13 fő) egyetlen orvosa, rá maradt a diagnózis felállítása is: súlyos vakbélgyulladás. A pihenés és az antibiotikumok nem használtak, s mivel láza egyre csak emelkedett, s a közeli állomásokon nem volt repülő egy szál se, de még ha lett is volna, az időjárási viszonyok miatt bizonyosan felszállni sem tud, hogy megmentse saját életét, az önműtét mellett döntött.

A műtétre április 30-án kerítettek sort: a segédek a meteorológus Alekszandr Artyjemev, aki az orvosi műszereket adogatta, illetve a mérnök Zinovij Tyeplinszkij, aki pedig egy kis tükröt tartott a vágás felett a tájékozódás végett, illetőleg az asztali lámpa fényét is irányította egy személyben. Az állomás vezetője, Vlagyiszlav Gerbovics pedig az asszisztenseket felügyelte arra az esetre, ha rosszul lennének. Az orvos fekvő helyzetben helyi érzéstelenítést alkalmazott, ami után 12 cm-es vágást ejtett a jobb alhasi területen. Hol a tükörből, hol tapintás alapján (kesztyű nélkül!) eltávolította vakbelét és nagy adag antibiotikumot adott hasüregébe. 30-40 perc elteltével a doktor egyre gyengébb lett és szédülés is jelentkezett nála, ami miatt időnként szünetet kellett tartson. Az operációt végül 1 óra 45 perc alatt fejezte be. 5 nap múlva helyreállt hőháztartása, két nap múlva pedig a varratokat is eltávolította. Az egész folyamat leírása is Rogozov munkája.

Íme egy részlet:

„Nem engedtem meg magamnak, hogy bármi másra gondoljak. Arbban az esetben, ha elvesztettem volna az eszméletemet, Szasa Artyjemev beadott volna egy injekciót, odaadtam neki a fecskendőt, és megmutattam hogyan kell… Szegény asszisztenseim! A műtét előtti utolsó pillanatban rájuk néztem: fehér köpenyben álltak és maguk is fehérebbek voltak a fehérnél. Én is rémült voltam. De aztán fogtam a tűt a novokainnal, és beadtam az első injekciót. Valami módon automatikusan átkapcsoltam az operálás üzemmódba, s ettől a perctől kezdve semmit nem vettem észre.”

Hazatérve hősként ünnepelték. Később tovább haladt a tudományos ranglétrán, s 2000-ben tűdőrákműtétjének (amit már nem ő végzett) szövődményei következtében hunyt el. Emlékét Vlagyimir Viszockij is megőrizte egy dalában.

Forrás: oroszok.postr.hu