Volt már olyan érzésetek, hogy napi szinten néha túl sok időt fecséreltek el a Facebookon?
Nálatok egy héten hányszor van olyan nap, amikor valami apróságot megvalósítatok, valami egészen más dolgot tesztek, mint ami a szokásos napi rutinból fakad?
Volt mostanában olyan pillanatotok, hogy vettétek a bátorságot, és a munkahelyeteken, a szomszédoknál egyéb teendők után néztetek, vagy a családtagjaitokhoz fordulva megkérdeztétek, hogy adott dolgokban vajon ők is hozzátok hasonlóan gondokodnak-e?
Mikor fordult elő utoljára, hogy egy bizonyos ügy érdekében tettél valamit, hogy adakoztál stb.
Azok írjanak, akik a fentiek közül valamelyiket megtették, amennyiben szeretnék megosztani velünk a történetüket…
(A másokat becsmérlő hozzászólások tulajdonosai automatikus tiltásra kerülnek.)
Eddigi hozzászólások a KK Facebook-on:
1, Jo kerdesek,de miert fontos az,hogy ki irjam mikor adakzoom es teszek jot,vagy mikor szolgalok? az sztem csak az egomnak esne jol..a szolgalat ne legyen magamutogato..a napi rutin sztem mindenkinel mas,es csak rajtunk mulik,hogy rutinbol alakrunk e elni,vagy a jelenben…en akarhol voltam eddig,sose tudtam rutinbol elni…ami volt,azzal igyekeztem foglalkozni es megoldani..az,hogy batorsag kell ahhoz,hogy a szeretteimmel,ismeroseimmel elbeszelgessek masrol is mint az idojarasrol,nem hiszem,hoyg batorsag kell..sztem az olyan termeszetes,hogy figyelunk egymasra,es kommunikalunk.A nem termeszetes az,hogy ezt sokan elfelejtettek..
2, Nekem van egy kedves barátom Dániában. Bizonytalan volt pár dologban. Hosszasan beszélgettem vele (min. 6 óra) és azt mondta a végén, hogy nagyon hálás érte mert most jobban látlja mit is kéne csinálnia. Jó érzés volt segíteni neki
3, Egyre kevesebbszer van olyan érzésem, hogy túl sok időt fecsérelek el az interneten. Szerencsére szeretek barkácsolni, alkotni, újrahasznosítani. Sokat vagyok egyedül, ezért ha valaki megtisztel a jelenlétével, akkor minden figyelmem neki szentelem, ha nem akkor a chaten még elérhető vagyok
4, Egész héten ezt teszem:)
5, én csak annyit tudok írni, hogy egy nyomon elindultam.meghallgattam azoktól, akik részesei, hogy mi az a waldorf-pedagógia, meghallgattam azokat az embereket, akik biodinamikus gazdálkodást csinálnak, mit is jelent ez a gyakorlatban? találtam egy közösséget, akik egyfajta vallási megújulást szeretnének indítani.és a többi, a kulturális kreatívokról is így hallottam.. van olyan nap,amikor “csak” egy-két levelet írok, kérem a véleményüket azoknak, akik már előttem járnak ezen az úton, pici apró lépésekben haladok.ez sokszor a nehéz, hogy nem megy gyorsabban, mert mindig vannak újabb és újabb nehézségek. de engem ez a mondat eddig mindig megerősített abban,hogy nem lehetetlen elérni valamit,amit akarok:”when there’s a will, there’s always a way”- Bob Marley
6, Igen, elég sűrűn fent vagyok a Facebook-on és csinálom az én kis “info háborúmat” azért, mert a próbálok hatni a közösségre. Azonkívül minden nap személyesen is megpróbálom megértetni az emberekkel, hogy a világ amelyben élünk jelenleg egy börtön és rajtunk múlik hogy változtassunk rajta. Viszont ez napi rutin, tehát a 2. kérdésre nem jó válasz. És amikor lehetőségem van rá ezt mindig megteszem mert én nem ilyen világban akarok élni!…
7, 1. igen, mindig
2. próbálom minden nap… és van, hogy sikerül is
3. hát… igen, mostanában nekem állandóan ilyen pillanatom van… és van, hogy megdöbbennek, és valóban őszintén örülnek, de néha elég nehéz,… főleg azokkal akik a kérdésekre „furán mosolyognak”
4. épp ma… és most is…
))
8, szerintem ez egy nagyon jó felvetés. pontosan azt feszegeti, hogy mennyire tudunk kilépni a kényelmi zónánkból. nekem gyakran sikerül, de nálam is előfordul, hogy nehezebben megy, ezért megköszönöm mindenki hozzászólását, mert a kritikus pillanatokban számomra is inspiráló lehet…
én a kényelmi zónámat azzal próbálom “feszegetni”, hogy igyekszem akkor megtenni valamit, amikor egyébként egy pillanat alatt ezer kifogást tudnék kreálni az ellenkezőjére. sokszor adakozok, de sokszor nem tehetem meg. sokszor eszembe jut, hogy ilyenkor tegyem méginkább, de van olyan is, hogy a belső ellenállásom miatt ez kevésbé jön össze. legutóbb is így volt, mikor nagyon hadilábon álltam az anyagiakkal, és megfeledkeztem az egyébként bevált módszeremről. egy srác téblábolt a kocsim körül, és tudtam, hogy pénzt szeretne kérni. én pedig elhatároztam, hogy “na hát ezt most már végképp nem tehetem!” pár nappal korábban adakoztam, bár már akkor is épp eléggé le voltam gatyásodva. aztán az élet az orrom alá tolta az emlékeztetőt, mert a srác bekopogott az ablakon, és természetesen megkérdezte, hogy tudok-e egy kis pénzzel segíteni. én pedig “felkészülten” válaszoltam, hogy sajnos most nekem sem megy. erre ő megkérdezte, hogy akkor a boltban tudnék-e neki egy kis kenyeret venni. mire én alaposan elszégyeltem magam, karonfogtam, és ellenkezést nem tűrve kértem, hogy jöjjön velem. kérésemre négy zsömit tett egy zacskóba, amiből rájöttem, hogy ez még így sem lesz jó. fogtam egy kiló kenyeret, kértem 20 deka felvágottat, a kosárba nyomtam egy liter tejet meg egy kis sajtot, és a pénztárnál megkértem, hogy válasszon egyet a kedvenc csokijából. Ő végig ellenkezett. végül 2500 forintot fizettem, és hálával bocsátottam útjára, hogy megsegített. pár perccel később láttam, hogy a rendőrök megpróbálják lekapcsolni. odamentem, és elbeszélgettem velük arról, hogy vajon mi a baj azzal, ha az ember az unokatestvérének bevásárol néhány dolgot… a szívem majd kiszakadt a helyéről a felháborodástól, és még az esetet követően is sokáig töprengtem a történteken.
pár nappal ezelőtt egy kutyust láttam az utcán. egyértelműen valakihez tartozott, bár nem volt rajta nyakörv. nem vettem észre, hogy mikor magamhoz hívtam, a kocsikulcsomat szépen letettem a kocsim mellé a földre. miközben a kutyus gazdáját nyomoztam, egy hölgy becsöngetett hozzám, hogy bicajozás közben egy kocsikulcsot talált, és a gazdját keresi. én csak az egyik voltam a sok hely közül, ahova be kellett csöngetnie… de ebből is tökéletesen látszik, hogy ha mindenki beszáll, akkor gyönyörűen rendeződni tud minden. ha mindenki beszáll… mégis tudom, az én dolgom nem az, hogy megkérdőjelezzem, hogy aki nem száll be miért nem teszi, hiszen én is van, hogy a gyengeség és az önsajnálat mellett voksolok, bár pontosan tudom, hogy azzal még soha nem sikerült megoldanom semmit. a sztori szépsége, hogy abban az órában egy csomó “nem véletlen véletlen” egybeesés igazolta, hogy – bár lett volna egy csomó más dolgom – bizony így kellett tennem ahhoz, hogy egy egyébként komplikált gazdakeresést egy óra alatt megoldjunk azzal, hogy minden résztvevő – megérzésére hallgatva – elmegy ugyanarra az adott helyre (ahol azelőtt egyébként soha nem járt azelőtt egyikünk sem!)… a helyi pékségben, ahonnan a kutyus elszökött, azóta is hatalmas mosollyal fogadnak, és akár ingyen reggelivel is megvendégelnek, amire persze semmi szükség, bár jó, hogy mindenkinek jól esik. és ki tudja… lehet, hogy eljön még az a nap, amikor ennél is nagyobb szükségem lesz rá. vagy az utcán leszólít egy srác, akinek ételre van szüksége…
ez az utóbbi idők terméseiből a két kedvenc történetem. bár ilyesmiket írtam már korábban is. szerintem lehetne ebből egy rendszeres “rovat.” a nehéz pillanatokban nekem segítene visszaemlékezni arra, ami igazán lényeges az életben…
9, Én kupakokat gyűjtők napi szinten , és most szervezem meg egy egész főiskolámon a gyűjtést.
A kupakokkal hátrányos helyzetű , beteg gyerekeket támogatunk. Apró kis mozdulat de Óriási segitség ! (: