A Goethei beszélgetés

A GOETHEI BESZÉLGETÉS
Hogy mi dolgunk a világban? Hát például beszélgetni a másik emberrel!

Beszélgetni? Igen. Csak nem úgy, ahogy megszoktuk: miközben a másik ember beszél, mi a saját belső monológunkra figyelünk, abban élünk, s alig várjuk, hogy ki is mondjuk azt. Mert folyton közölni akarunk. Hallgatni olyan nehéz… s közbevágni a legkönnyebb… Odaadással figyelni pedig talán a legnehezebb.

Mottó: “Az olyan beszéd, amely öncélúan a beszélgetés kedvéért van, nem más, mint csendháborítás., a békés nyugalom megzavarása.” (Marjorie Spok)

 

Amíg elgondolkodunk – ki-ki a maga beszélgetési szokásain – én összegyűjtöm mindazt, amit Goethe írt le az igazi beszélgetésről.

A goethei beszélgetés művészete (Részletek Marjorie Spok azonos című írásából)

/Saját bejegyzéseimet dőlt betűvel jegyeztem be./

A társalgás Goethe szerint a művészetek művészete. Azokban a műveiben, amelyekben erről említést tesz, úgy ábrázolja a társalgást, mint rendkívüli rangú és tiszteletre méltó dolgot. A zöld kígyó és a szép liliom című mesében is ezt teszi. (…)

… a föld alatti misztériumtemplomban trónra emelt négy király az emberiség új korának hajnalán felébred. … a lenyelt aranytól ragyogó testű kígyó fénye bevilágítja szentélyüket.
“- Honnét kerültél ide? – kérdezte az aranykirály.

- Az aranytermő hasadékokból – válaszolta a kígyó. – Mi ragyogóbb az aranynál?
- A fény.
- És mi üdítőbb a fénynél?

- A beszélgetés.”

… aligha számítottunk erre a válaszra. (…) …ha a társalgáson valami hétköznapi kikapcsolódást vagy még inkább haszontalan, fölösleges fecsegést értünk, nem is értjük a kígyó válaszát. Hiszen Goethe kora óta a beszélgetés fogalma igen csak “lejött a földre”, s a legridegebb zsugorodást szenvedte el alászállása közben.

Hogy valóban ez a helyzet, ez akkor válik még világosabbá, ha felidézzük a korábbi századok szalonjait, ahol nagy elmék jelentős beszélgetésekre gyűltek össze. Ezeknek az összejöveteleknek a mai társadalmi gyakorlattól teljesen eltérő rendje volt. A mai kaotikussággal szemben akkor fegyelmezetten társalogtak. Egy közös eszme köré építették a beszélgetést, amelyet kölcsönös erőfeszítéssel gazdagítottak, nem pedig kiürítették azt. Azt, hogy egymás szavába vágjanak, vagy eltérjenek a témától, elképzelhetetlen volt. A téma csillaga a fejek fölött állt, mintha egy kristályokkal kivert ékkő lett volna… (…)

A goethei beszélgetés azonban legalább annyira különbözik a szalonok egykor beszélgetésétől, mint amennyire a szalonok társalgása eltér a mai koktélpartiétól.

A goethei társalgás célja ugyanis a spirituális lét teljességének megszólítása, persze nem úgy, hogy intellektuális tüzijátékokat alkalmaz színpadra. Nem sok köze van a szalonok formális játékához sem, ahol az elmék mint fénypontok szikráznak a ragyogó csillagfényben. Éppen ellenkezőleg! Itt a beszélgetők arra törekszenek, hogy belépjenek az élő gondolatok napfényes birodalmába, ahol a gondolkodó teljes lényét a megismerés mércéjeként használja, ahol – amennyire gondolkodása megengedi – alkotó szellemként veszi ki a részét a kozmosz teremtő folyamatainak továbbviteléből.

Rudolf Steiner a Szabadság filozófiájában erre utalva írja, hogy goethei beszélgetésnek azt tekinthetjük, amely átlépi az éteri világ küszöbét, ahol a gondolatok valójában intuíciók, (…)

“Adj, hogy adhassak néked! Adja a kútból, ami az életet adja néked, és néked adom életem vizét.” – mondja Jézus a szamaritánus asszonynak a kútnál. Mit jelent ez? Megmutatni valamit abból a belső kútból, ami életünket táplálja… Bátorságot meríteni bensőnk megnyitásához.
(Forrás. docs.google.com/gview)

Kisebb változások esetében ez nem történik meg, legfeljebb elmélkedések, spekulációk, okoskodások maradnak, vagy a tapasztalatok újra-számbavétele, véleménynyilvánítás, beszámoló lesz belőlük. Legjobb esetben sem születik tehát más, mint fegyelmezett vita, s a legrosszabb talán az, ha a dolog értelmetlen, asszociatív kalandozássá válik.

Bár az efféle véleménycserék szolgálhatnak hasznos célokat, szellemi értelemben vett ürességük miatt mégis a szokásos szinten maradnak, nem lépik át az említett küszöböt, s a beszélgetésben rész vevők úgy érzik, hogy a dolog nem valósult meg, nem teljesedett be. Fölülkerekedik rajtuk az elszigeteltség érzése, amellyel Ádám nyomorúsága óta minden ember születik.

Az igazi beszélgetésben viszont valóban hatalom rejlik. A résztvevők arra törekszenek, hogy együtt lépjenek be a gondolatok világába. Valamennyien az adott témára irányítják intuitív érzékelésüket, sajátos, megtermékenyítő légkört teremtve ezzel az egyén számára, (…) s a gondolatok világa felé forduló érzékeny nyíltság iránti természetfeletti odafigyelés az, amibe a résztvevő – partnereivel együtt – belép. Egy ilyen helyzetben a résztvevők tudatállapota úgy formálódik, hogy az kivételes esélyt ad arra, hogy a tartalom maga az élet legyen. S ha kivesszük a részünket ebből az isteni táplálékból, kivesszük a részünket a kommunióból is, s átélhetjük a modern ember Grál-tapasztalatát.

Goethe a társalgást a művészetek művészetének tekinti. Ha ez tényleg így van, és valóban erre törekszünk, akkor vajon ennek gyakorlása mit vár el tőlünk? Biztos, hogy a számtalan lelkes próbálkozás önmagában nem elég. Jobb, ha ennek az igen sajátos rendszernek a technikáit helyezzük előtérbe.

Feltételek:

* Közös téma, közös ügy
* A kereső magatartás (felkészülés)
* A téma iránti szeretetteljesség
* Lelki-szellemi ráhangolódás – a találkozó mint ünnepi pillanat * A fecsegéstől és az érzelgősségtől való tartózkodás
* A csend elviselése
* Önös természetünk teljes feláldozása

Talán az első feltételként tudatában kell lennünk annak, hogy a szellemi világ a küszöb átlépése előtt azt kívánja meg tőlünk, hogy olyan lelkesedéssel törekedjünk az adott dolog legkisebb részleteinek megismerésére is, mint amilyen mértékben tudást akarunk szerezni róla. ( A szellemi világ felénk fordulása olyan, mint egy bölcs, szeretetteli tanár is a diák érdeklődésének melegére válaszol valójában. (…) Emlékezzünk csak Krisztus idevonatkozó ígéretére: “Keressetek és találtok. Kopogtassatok és megnyittatik tinéktek.”

Ez az a magatartás, ami által a csoport tudata egyfajta kehellyé válik… (…)

A gondolatokat először úgy kell felfognunk, megértenünk, ahogy a gyerekek szokták, mert csak így kelhet ki valami a gondolkodó lelkének fészkéből. Ennek érdekében tanácsos előre lefektetni a találkozó témáját, hogy a csoport minden tagja úgy élhessen együtt a témával, mint fejlődő, közös üggyel. (Ekkor mindenkinek alkalma van újabb ismereteket gyűjteni a témától függően megfigyeléssel, tapasztalatgyűjtéssel vagy olvasás által, és átgondolni azokat.) Ahogy a találkozó napja közeledik, úgy kell magunk elé idéznünk az eljövendő összejövetelt, mint a fény ünnepét, ami – ha mi és társaink is jól végezzük a dolgunkat – a szellemi világ ragyogó megtapasztalásához vezet mindnyájunkat.

Az alapelv ugyanaz, mint amit Rudolf Steiner javasolt, amikor arra figyelmeztetett, hogy a tanároknak alaposan kell készülniük az óráikra, s aztán szigorú tervüket – a helyzet kihívó követeléséhez igazodva – fel kell adniuk, hogy a szóban forgó tárgy teljesen új megközelítéséhez juthassanak. Ha igazán felkészültek vagyunk, rátalálunk a szükséges inspirációra. (Minden ezoterikus törekvés ilyen: a lelket szólítja meg, hogy szellemileg felkészültek legyünk, s aztán nyitva tartjuk magunkat a várt látogatásra.

Tehát azok, akik a találkozóra igazán készülnek, nem fogják behozni magukkal az utcát az ott szokásos parttalan fecsegéssel együtt. (…) Az a hely és helyzet, amelyben a találkozó helyet kap, valódi misztériumtemplommá válik. S amiről ott szó esik, illik is a templomi hangulathoz.
Hétköznapi udvarias beszélgetéseinkkor (időjárás, világhelyzet, napi események) gyakran csak azért szólalunk meg, mert lelkünket mérgezi a kínos csend. Ezért aztán inkább öncélúan tereferélünk, fecsegünk…
A fecsegéstől való tartózkodás egyfajta tanulás, annak tanulása, hogy kényelmetlenség érzés nélkül el tudjuk viselni a csendet is. Ám ez esetben a csendnek egy nagyon sajátos tisztelete és elfogadása lesz a – témára koncentráló – beszélgetés a feltétele. A nyílt “hátra arc” vállalását jelenti a már megszokottal szemben. (..)

A beszélgetés tehát legalább annyira múlik azon, hogy mennyire tudjuk megóvni a csendet, mint azon, hogyan beszélünk.

Goethe úgy látta: a művészet ismérve az, hogy szükséglet. “Szükségleteink vannak, tehát művészetekkel foglalkozunk.” Ha elfogadjuk, hogy a párbeszédnek egy fejlődő, élő szervezethez kell hasonlítania, akkor azt is tudjuk, hogy minden porcikája szükséges az egyensúlyhoz. Minden résztvevőnek keményen meg kell szenvednie azért, hogy a formátlan érzelgős ömlengés szintje fölé emelkedjék, s ott meg is tartsa magát.

Az igazi párbeszéd fokának elérése tehát röviden azt jelenti, hogy az intuícióból vesszük a beszélgetés “építőanyagát”. S hogy ezt a magasságot
elérhessük, személyes, érzékeny természetünk legcsekélyebb darabkáját is fel kell áldoznunk. Csakis így találja meg a beszéd a szükségletté válás ösvényét.

Ha ez megtörténik, a beszélgetés egyszerre válik a szellemi világgal való párbeszéddé és embertársainkkal való társalgássá.

Számos módja lehetséges annak, hogy iskolázzuk éteri gondolkodásunkat. (…) Ezt az átváltozást ahhoz hasonlíthatnánk, ahogy a tündérmesékbe vagy a költészetbe szoktunk betekinteni. Mivel a ritmusokban, a képzeteinkben, a hasonlatokban és a költői képekben (a képes beszédben általában) maga a spirituális világ nyüzsög, akkor, amikor magunkba szippantjuk azokat, érezzük, életünk milyen varázslatosan megelevenedik.

 

Ez szöges ellentétben van azzal az igazán modern közösségépítő koncepcióval, amely a párbeszéd kialakításában egy vezetőre támaszkodik. A valódi Grál kehely-tudatállapot azt követeli meg, hogy nagyon aktív és felelős személyek olyan hiánytalanul megbonthatatlan, intakt kört alkossanak, aminek eredményeképpen egyetlen vezetőjük a szellemi világ lesz. Ha a résztvevők minden találkozás előtt belső elmélyülésben életre hívják a találkozó témáját, s azután mintegy elfojtják saját gondolataikat, (miközben az így megtermékenyülő lényt magának a szellemnek áldozzák), a szellem nem fog késlekedni a friss éleslátás alátámasztásával. Ennek a befogadására fel kell készülniük az összegyűlteknek.

Ezzel újra és újra próbálkoznunk kell. S nem kel más hozzá, csak aktivitás és az út tisztán tartása annak tudatában, hogy : “Ahol ketten vagy többen összegyűltök az én nevemben, ott köztetek vagyok.”

A jelenlétbe vetett bizalmat leginkább úgy erősíthetjük, ha beszélgetőtársunkra mindnyájan úgy figyelünk, hogy szavaiból a szellemi világ üzenetét megérthessük. Nagy tisztelet kell ehhez, és ahhoz is, hogy – a feltoluló reakciók teljes visszaszorítása után – lelkünket egyfajta melegággyá alakítsuk, melyben társaink ötletei rendre kisarjadhatnak.
Nem szeretném azt sugallni, hogy a hallgató akár a legkisebb mértékben is feladja saját ítélőképességét. Ellenkezőleg! Tegye csak mérlegre mindazt, amit hall! Ezt azonban korszerűen tegye, méghozzá úgy, hogy mindenek előtt megtisztítja magát a szimpátiától és
antipátiától annak érdekében, hogy magát olyan tökéletes “rezonánsszekrénnyé” tegye, amelyben a beszélő szavai igazan vagy hamisan csengenek.

Így aztán a beszélő olyan helyzetbe kerül, amelyben önmagát figyelve saját mondandóját is felméri, mérlegeli. A korrekciónak – amin itt ráismerést, fölismerést értünk -, van helye, anélkül, hogy az a másikon való ítélkezéssé válna. Erről szó sem lehet. Az evokatív figyelem afféle “naplényegű” tett, amely az érdeklődés melegét és fényét sugározza a tudati életre, s így felélénkíti a társalkodókör tagjait, hogy azok hagyják gondolataikat igazi érett rüggyé fejlődni.

Gyakran feltett kérdés azok körében, akik a tudományos okfejtő beszélgetés iránt érdeklődnek, hogy hogyan válasszanak témát. Nyilván a szokásos önkényes módon ez nem megy. Úgy nem lehet, ahogy az a szalonokban feltehetően történt, hogy ti. az intellektuálisan éppen legizgalmasabbnak tűnő kérdést igyekeztek megtalálni, de úgy sem lehet témát választani, ahogy manapság a beszélgetőkörökben megy, hogy valaki rábök az időszerű kérdések lajstromára, kiemelve abból a legidőszerűbbet. Sokkal helyesebb felkutatni és napfényre hozni a résztvevők lelkének mélységeiből az ott horgonyzó kérdéseket. Kérdéseket, amelyek inkább a szívnek a dolgokkal való kapcsolatából fakadnak, s amelyeket a szellem idéz elő igazából, s éppen azért telis-tele vannak élettel és tűzzel,

mert a puszta intellektusnál egy kissé mélyebben gyökereznek. Ezek saját vitalitásuknál fogva igényt tartanak arra, hogy a beszélgetés teljes figyelemmel forduljon feléjük.
Egy téma néha annyira eleven és életerős, hogy képes hosszú időn át fejlődve és átalakulva terítéken maradni, s a kutatás középpontjában állani. Az efféle témák különösen értékesek, mert ezek alkalmasak arra, hogy akár egész életen át tartós spirituális hatást gyakoroljanak a közösség tagjaira, s az is látható, hogy az ilyen lezáratlan, feloldhatatlan beszélgetések milyen nagy mértékben erősítik a résztvevők társalgását.

Ahhoz, hogy a társalgás művészi alkotássá váljék, lényét egyfajta vázra kell felépítenünk, máskülönben alaktalanná torzul.
A jó váz olyan, amelyben tagolt egységek vannak, melyek igen egyszerű rituálékban szerveződnek formává. Így a kezdés és a befejezés időpontjai is a kívánt mértékben rögzített lesz, ezért minden jelenlévő megérti és szem előtt tartja, hogy jóval a helyszínre érkezés előtt alaposan felkészül arra, hogy a találkozón összeszedett állapotban vegyen részt. Ezek elengedhetetlen feltételek a gyakorlatban. A rituálé abban áll először is, hogy együtt felemelkedünk egy bizonyos gondolkodási szintre – kiválasztva egy mindannyiunk számára közös, szellemtudományosan orientáló gondolatot – amely mentén a közös beszélgetés folyik. Például “Ex deo nascimur” (Istenből születünk) “In Christo moritur” (Krisztusban halunk meg.), “Per spiritum sanctum reviviscimus” (A szentlélek által új életre kelünk). Ugyanezzel vagy ehhez hasonló szöveggel zárhatjuk a találkozót, amelyre pontosan – az előre megadott időben – kerül sor.
Könnyen előfordulhat, hogy a szigorú időhatárok miatt attól félünk, hogy elmarad közlendőnk alapos kifejtése. Ez a félelmünk azonban alaptalan. A festő tehetségét sem a vászon mérete határozza meg. Az időbeni korlát minden művészetben inkább ébresztő, tudatosságot előhívó hatású, élesíti az éberséget és a megnyugtató lezárásra koncentrál, így a beszédkompozíció mindig intuitív módon alkalmazkodik az adott időbeli korlátokhoz.

Ha arra törekszünk, hogy a kompozíciónk mindig egység maradjon, s minden a megfelelő helyre kerüljön, a beszélgetőkörnek mértéket kell szabnia a beszélgetés folyamatát illetően annak érdekében, hogy megőrizze ezt az egységet. S most ismét hangsúlyoznunk kel, hogy a beszélgetés és a vita között óriási különbség van. Az első esetben ugyanis alig akad olyan résztvevő, aki lelkiismeret- furdalást érzene azért, mert mellébeszél. Zavaró, sőt igazán bomlasztó, ha valaki – önteltségétől elcsábítva – a szomszédjához motyog, (Persze azért, mert úgy véli, szomszédja számára bizonyára sokkal fontosabb az ő mondanivalója, mint azé, aki éppen szót kapott.) Az ilyesminek sehol sincs borzalmasabb hatása, mint éppen a társalgáskor. A vita – mint olyan – alapja persze az intellektus és az intellektuális gondolkozás természeténél fogva az, hogy magára az elkülönülésre törekszik. A társalgás esetében más a helyzet, mert abban a látás és a belátás a szíven át megy végbe, s így válnak az intellektus szerveivé, mivel a szív az egységesülés felé hajlik. A beszélgetőkörnek egyfajta varázskörré kell válnia, ahol a Grálkehely- teljességnek a legkisebb megtörése is ahhoz vezet, hogy a jelenlévő értékes fényszubsztancia, amit maga a találkozó hívott életre, egyszerűen elapad. Az érzékeny résztvevők minden mellébeszélést. zavaró, nem odaillő közbevetést úgy élnek meg, mintha ezek mintegy lemetszenék a beszélgetést a szellemi világról.

Sokan úgy vélik, semmilyen beszélgetés nem érhet fel egy ragyogó ívű előadás inspiráló hatásával. S ezért persze úgy gondolják, hogy minden társalgás csupán időpocsékolás, s ezért sokkal helyesebb a drága időt tanulmányok, előadások olvasására vagy hallgatására fordítani. Kétségtelen, hogy az előadások igen fontos szerepet játszanak életünkben. A jó előadó ugyanis igen csak gyötrelmesen készül föl arra, hogy a szellemi szubsztanciát a hallgatóság koncentrált figyelmének megnyerése és

megtartása által eljuttassa hozzájuk. Ez olyasmi, mintha valaki elé odatennénk a kész ételt, amit csak meg kell ennie. De folytatva az analógiát, azt is mondhatnánk, hogy az, aki állandóan csak az előadásokra jár, az mindig vendéglőben eszik, s így az otthoni főzés művészetét sohasem tanulja meg. Az ilyen életmódban van valami nagyon egyoldalú. Nemcsak azért mert kiküszöböli a felelősségérzetet és kizárja a teremtő, kreatív növekedés lehetőségét, hanem azért is, mert gyermeksorban tart vissza: függő helyzetbe hozva bennünket éppen akkor, amikor az emberi fejlődésnek egyik legfontosabb állomásához jutottunk, amikor is az egyéneknek már adott a fejlődés lehetősége ahhoz, hogy az igazságot úgy fedezzék fel, hogy ehhez saját maguk aktivitását használják eszközül.

Rudolf Steiner nem pártolta az egyén függőségének semmilyen formáját. Szinte soha nem oldotta meg közvetlenül más emberek problémáit, kivéve, ha az idő rendkívüli követelései ezt szükségessé tették. Szívesebben mutatta meg az utat a problémák megoldása felé. S ez az, amit a kor megkövetel tőlük: szellemi értelemben is váljunk öntevékennyé, hogy megtanuljuk bevonni a szellemi világ tápláló erőit a Föld megújulásába.

A goethei társalgás feladata, hogy megtalálja az ideális iskolázást eme napjainkban valóban legfontosabb feladatnak a kivitelezéséhez.

A TALÁLKOZÁSOK SZELLEMI HÁTTERE

(Jegyzetek Angela Youdale, Skóciában élő antropozófus 2000-ben, Ispánkon tartott előadása alapján)

Amikor két ember találkozik egymással, az első hallásra meglepő – alapállás mindig a következő: “A” el akarja “altatni” “B”-t, míg “B” ellenáll ennek. A valódi találkozásokhoz ki kell mozdulnunk ebből az alapállásból, fejlődnünk, változnunk kell.
Néhány tényező, ami gátolja a valódi találkozások létrejöttét:

- Elvárások, várakozások, vágyak, elképzelések, szükségletek – Érzelmek
- A “reagáló énünk” túlsúlya
- A “tanú-lényünk” háttérben maradása

- A partner számára való megfelelni akarás – A megfigyelőképesség gyenge volta
- A tudatosság és az éberség hiánya

A találkozásokat akadályozó szellemi erők jellemzői – Ahrimáni motívum: manipuláció (ellenőrzés, visszatartott információk, titkos célok)

- Luciferi motívum: rábeszélés (befolyásolás, ráerőszakolás)

Beszélő “A”

(ADÓ) – zártság – gátol, ellenáll

Hallgató “B”

(VEVŐ) – nyíltság
- válogatás nélkül mindent felvesz

- ragaszkodik a saját elképzeléseihez – elveszti saját nézőpontját
- előítélettel bír – képtelen az értékítélet-alkotásra – kritikusan érvel

A goethei beszélgetés során a VEVŐ ADÓ-vá válik,.azaz új felismerésekhez segítheti a másikat, mellyel gyümölcsözővé válik a találkozás..

A VALÓDI ÉN-TALÁLKOZÁS HÉT ELŐFELTÉTELE
1. FELTÉTEL NÉLKÜLI ELFOGADÁS (A saját személyiségünk – elvárások, érzelmek, szimpátia,

antipátia, stb. – háttérben tartása)

2. ÖNZETLEN MEGFIGYELÉS ÉS AZ ÚJ-RA VALÓ HAJLANDÓSÁG (Félre a motívumokkal! “Ne legyek fontos magamnak…”

3. A JELENLÉT KÉPESSÉGE
4. A NYÍLT TÉR MEGTEREMTÉSE (valódi érdeklődés)
5. BÁTORSÁG, HOGY BE TUDJ LÉPNI A NYÍLT TÉRBE (Elvetni a megszokott mankókat.) 6. LÉLEKJELENLÉT, KÉSZENLÉT (Mediativitás)
7.LÉLEGZÉS A NYITOTT TÉRBEN (Ismerd a segítő erőidet, és tudd a visszatartó erőidet!)

A GOETHEI BESZÉLGETÉS LÉNYEGES ELEMEI (Összefoglalás) – Nincs struktúra, nincs vezető, ezért mindenki egyaránt felelős

- Több az inspiráció
(Kevesebb a visszatartottság, az elhallgatás)

- A megszólaló személy elhallgatsáa után a következő megszólaló felveszi a beszélgetés fonalát, más szóval: tiszteletadón megfogja az előtte szóló gondolatait.
- Impulzusok

E szerint az elv teszem be középre a gondolataimat:

MIRE VAN SZÜKSÉG A CSOPORTBAN?

Nem a másik embernek, hanem annak a feladatnak kell megfelelnem, amit az adott helyzet, az adott találkozás vár tőlem.

A keresztény kultusz lépcsőfokaira épülő belső történések

Annyiban fordított kultuszról van szó, amennyiben az Én moráélis szándékom, akaratom alapján megy végbe a kultusz. (Tehát nem az isteni kinyilatkoztatással, hanem az emberi akarattal (kinyilatkoztatással) indít. (Antropozófia: emberi mivoltunk tudatos megélése a bölcsesség, a gondolkodás révén.)

1. KINYILATKOZTATÁS

2. FELAJÁNLÁS

3. ÁTVÁLTOZÁS
(Ostya és bor: anyagi szubsztanciától a szellemi szubsztanciáig)

.
4. EGGYÉ VÁLÁS

Felelősségvállalás, a félelem enyhülése – Új Én születik

4. A KÖZÖS SZELLEMBŐL VALÓ TÁPLÁLKOZÁS

(Gyümölcs)

Önmagunkra ismerés

Köszönet a kegyelemért

1. ÉRDEKLŐDÉS, közeledés A másik ember rendelkezésére bocsátom magamat.

2. MEGNYÍLÁS

- Ki ez a csodálatos teremtmény?

(Meglátni a másik magasabb Én-jét)

3. VALÓDI EMBERI VÁLTOZÁS

Forrás: teremteni.eoldal.hu

One thought on “A Goethei beszélgetés

  1. Kedves Frigyes, Köszönöm…Szívemből szóltál. mint valószínűleg – tudod, mi itt a SoL Dialogos TérTeremtő beszéélgetések csoportjában felvállaltuk ennek a szellemiésgnek megfelelő, ehhez oillyszekedő “képzéseket”, azaz olyan közös felemelő és a különbségeken túlmutató, a lelki tereinket is megnyító módszrek szerves kapcsolódásában kibomló áramlásra, tapasztalásra alkalmat adó tereket- melyre Téged is szeretettel hívunk.. A Következő ilyen alaklom November 7-8.
    és egyúttal küldök neked egy részletet D. Bohm hasonló tűnődáseiből a Dialógusról. itt olvashatod http://solintezet.hu/tudas-es-szer-tar/cikkek-irasok-tapasztalatok/..Ágota

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s