Közösséggé fejlődés – A nyomor széle

Tegnap Pesten voltam, egy konferencián, A szünetben megszólított egy hölgy. Még nem ismertük egymást, de tudott rólam, a munkánkról. Azt mondja: – azt lehet hallani, hogy neked sikerül. Hogy az, amit ti ott csináltok, tényleg előremutató, és eredményes. Igaz ez? És meg tudod mondani, mi az, amitől sikerül?

Elgondolkodtam. Az, hogy tényleg sikerül e, azt majd egy következő generáció mutathatja meg. Addig csak pozitív és negatív hatásokat érzékelhetünk, amiben, most csakugyan kicsit több a pozitív, de ettől nem lehetünk biztosak semmiben.

Azt hiszem, akkor kezdtem én is igazán hinni a sikerében, amikor a helyi közösség el kezdett működni. Amikor egy kis mag megértette, mit akarunk, és hajlandó volt a tudását, akaratát a mienk mellé odatenni. Amikor sikerült megerősíteni bennük azt, hogy ebben nekik is dolguk van. Mert mi hiába akarjuk a többségi társadalomból érkezve elmozdítani a holtpontról ezt az egészet, mi ehhez nem vagyunk elegek. Mert a tudás másik felét csak ők tehetik hozzá a mienkhez, és csak így lehet teljes a dolog.

Persze nem ilyen egyszerű a történet. Mert közben az ő életüket is a nyomor szervezi, őket sem lehet kiragadni ebből a közegből, és épp az a nehéz, egyben a hallatlanul izgalmas is, hogy közben ők is változnak, változik a munkához való viszonyuk, a kommunikációjuk, a tisztánlátásuk, megérzik a lehetőségeket, a büszkeséget, a bizalmat, egyre jobb szervezők, már vannak ötleteik, céljaik is. De itt is vannak megtorpanások, rossz döntések, félreértések, egy-egy szempont figyelmen kívül hagyása. És persze közben mi is változunk, összecsiszolódunk, konfliktusok árán is, de egy nevezőre jutunk, és már jobban értjük őket, egymást, tisztábban látjuk, mit akarunk.

Igen, a helyi közösség. A kis mag, amihez kapcsolódunk, akivel együtt akarunk hatni a többire, akikkel lassan, de biztosan rendeződünk egymáshoz. Van, aki átmenetileg csatlakozott már, van aki végérvényesen, és van, aki még nem tette meg. De megteszi majd, biztosan tudom. A héten egy kis számvetést készítettünk. Megnéztük, hogy a szorosabban velünk együttműködő 35 többgyerekes családból hányan vannak, akik már tesznek is a közösségért, akik már akarnak jelen lenni, ott lenni, részese lenni, segíteni, örülni.

Úgy számoltuk, a 35 családból 32 ilyen már. Három még mindig túl sokat lép vissza, ha lépett is már előre, de vissza is, még mindig többet kér, mint ad a közösségnek, még mindig inkább lázít, mint támogat. De meggyőzzük majd őket is, már nem mi, hanem a közösség, együtt, a nagyobb család, a rokonok, az utca, mert már ők mondják ki azokat a mondatokat, amiknek sokszor kell elhangoznia: és te mit teszel azért, hogy jobb legyen? Nem mindig csak kérni kell, hanem tenni is valamit, nem gondolod?!

És ezek a mondatok a közösség tagjainak a szájából sokkal hitelesebbek, mint a mienkből. Meg, nekik fölösleges eljátszani a „nagy halált”, az igazságtalanságokat, amik érték, a nyomorúságot nekik nem kell bemutatni, mert mindannyian ott élik meg, naponta. Nekünk, akik odamegyünk, bármi beadható. De ha ott van velünk az, aki szintén ott él, akkor már nem lehet. Mert ugyanazokkal a feltételekkel indul mindenki. És aki akar, annak már tudunk lehetőségeket mutatni.

Szóval, a közösség kezdi beállítani az embereket arra az útra, amin sikeresek lehetünk. Persze kellünk még, sokáig, kell a mi tudásunk is, az állandó megerősítésünk, a forrásteremtésünk, e nélkül nem megy. De a haladást a közösség tudja csak elindítani.

Most, hogy befejeződött a brikettkészítés az időjárás miatt, az emberek egy része átpakolt a házhoz. Oda, amit pályázati támogatásból vásároltunk, ami a felújítás után közösségi ház lesz, mindannyiunkké, varró és asztalosműhellyel, önkéntes szállás hellyel, baba-mama klubbal, és még sok mindennel, amit tervezünk már most is. Sok a munka, vizesblokk kell, aláfalazni a megroggyant házat, meszelni, betonozni.

A kőműves, aki szintén támogatottunk egy másik faluban, naponta megy ki, a szakmai tudása, munkája az alap itt, a többiek a keze alá dolgoznak. Nem győz csodálkozni. Már egy hete kezdték el, és minden nap azzal jön vissza, hogy ilyet ő még nem látott. Ezek az emberek, ezek a cigányok csinálják, jó hangulatban, lelkiismeretesen. És jobban haladnak, mint ahogy tervezte, mondja, mert bizony, azt hitte, itt ő dolgozik majd, ezek meg nézik…mint máshol, amikor közmunkásokkal dolgozott.

Pedig ők nem is mind közmunkában segítenek. Van aki a 30 nap önkéntes munkát dolgozza le, és olyan is, aki csak jön, mert szeret dolgozni itt, a többiekkel, együtt. Mint az asszony, aki nemrég mondta: – tudom, most áll a hímzés, mert nem tudnak eladni eleget…de lehetne, hogy mégis csináljam otthon? Olyan jó….amikor nincs mit csináljak, olyan jó ezt is. Csak úgy…Lehet?

Hát ez az, ami most siker. Egy apró lépés, egy láncszem, ami stabilnak látszik. Bízunk benne, hogy tudunk hozzá fűzni egy másikat. Amit majd a közösség erősít meg. Mert azt már látom, ez csak így lehet sikeres. Közösségben. Együtt. Azt hiszem, ezt kell megtanulnunk.

Forrás: hvg.hu

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

You are commenting using your Twitter account. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

You are commenting using your Facebook account. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

You are commenting using your Google+ account. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s