Szabó Sipos Barnabás a színekről, a festészetről

Forrás: felemelkedes.eu 

Sophia színei

A festészet története hemzseg a tehetséges, briliáns férfiaktól mégis abban, amelyről az alábbiakban szó lesz leginkább nők jeleskednek, mint például Liane Collot d’Herbois, Wicky Wall, Lois Schroff, Elisabeth de Bruyne, Brigit Tiller, akik a színek természetének eme szemléletét meghonosították a művészetben és többen a gyógyászatban is alkalmazták. Eredményeiket talán érzékenységüknek, megérzéseiknek, szívbölcsességüknek köszönhették, de annyi bizonyos, hogy életművük az emberiség számára nagy jelentőséggel bír.

Végtelen örömöt jelent számomra, hogy közelebbről megismerhettem munkásságukat, beépíthettem tapasztalataimba és át is adhatom mindezt másoknak. Több mint 20 éve foglalkozom festészettel, így a színek mindig is érdeklődésem középpontjában álltak.  Ennek ellenére csak mostanában,- többek közt ezeknek a női mestereknek köszönhetően- fedeztem fel belső törvényszerűségeiket, amelyek áttörést hoztak a festészetemben és világszemléletemre is hatottak. Az első impulzust valójában a  Németországban élő osztrák festő, grafikus Roland Tiller adta meg számomra, akihez azóta személyes barátság fűz. Az ő áldásos missziója is hozzájárult ahhoz, hogy megtapasztalhassam azokat a törvényszerűségeket, amikről az alábbiakban szó lesz. Elsősorban a színek, a színesség kérdéseit nézzük meg közelebbről.

Kezdjük azzal, hogyha sorba rakjuk a színes ceruzákat, akkor azt látjuk, hogy vannak sötétebbek és világosabbak, nos, a régi, naiv bölcsesség is azt tartotta, hogy a színekben fény és sötétség van. Valóban, a színeknek köze van a fényhez és a sötétséghez, de nem nyilvánvaló módon, hiszen a fényt és a sötétséget nem látjuk, és ezt- bár könnyű nyomon követni- mégis nehéz spontán megragadni. Ehhez használnunk kell a fejünket.  Képzeljük el, amikor reggel felkelünk és érezzük, ahogy körülvesz minket a fény. Szinte látjuk. De mit is látunk valójában? A fény által megvilágított színes tárgyakat és a számos anyagi részecskét (por, pára, stb.) tartalmazó levegőt! Vagy más oldalról közelítve, amikor este a Föld árnyékában vagyunk és nézzük a csillagos eget, látnunk kellene a Nap sugarait is, ahogy a Föld mögül beragyogja az éjszakát, de mégsem látjuk. Mindazt, amin a fény rögzül, igen, de a fényt magát nem!  Érzékfeletti. Ez nagyon lényeges, és ezért fontos megértenünk!

Ugyanígy vagyunk a sötéttel. Az emberi szem képtelen érzékelni a sötétet. Sötét térben semmilyen inger nem ér minket, képtelenek vagyunk látni. A teljes fény és a teljes sötétség között színek lépnek fel. Azt is mondhatjuk, ha művészien akarunk szólni, hogy a színek a fény és a sötétség szerelméből születnek. A „szülők” láthatatlanok maradnak, de tovább élnek „gyermekeikben” a világosabb és sötétebb színekben. Ha erősen világított narancsszínre nézünk és hirtelen behunyjuk a szemünket, kéket fogunk látni, ha pirosra tekintünk, akkor pedig zöldet. A fény és sötétség minden egyes színben élve kiegészíti egymást. A polaritás harmóniát, teljességet ad.

A XVIII. század nagy költője, Johann Wolfgang Goethe- aki, mint természettudós is kiemelkedő volt- őspolaritásnak nevezte a fényt és sötétséget. Talán csak kevesek által ismeretes, hogy mélyrehatóan foglalkozott a színekkel és színtani munkásságát élete fő művének tartotta. Goethe a Newton által leírt tézis, – mely szerint a fehér fény tartalmazza az összes színt- nyomán kezdte vizsgálódásait és arra jutott, hogy elődje tévedett. Megfigyelései azt igazolták, hogy a színek a világos és a sötét összműködése során jönnek létre. Kísérletei segítségével megállapította, hogy ha a fény a prizma által eltérülést szenved, elsőként két szín mutatkozik. Ahol a fény a sötétbe hatol, ott kék; ahol a sötét húzódik a fényre, ott pedig sárga. Úgy is fogalmazhatunk, hogy a kék a fény révén legyengített sötétség, a sárga a sötétség által tompított fény. Ezek az elsődleges színek. Goethe perem vagy határszíneknek nevezi őket, mert a sötét tér határán keletkeznek. Ezt jól megfigyelhetjük, ha kimegyünk a szabadba. Nappal, amikor az égre tekintünk, valójában a kozmosz végtelen sötétjébe nézünk, és azt a Nap által megvilágított atmoszférán át kéknek látjuk. Ha fent csökken a fény a kék a sötét tér irányában ibolyaszínbe megy át. A másik esetben, mikor a Földön kevés a fény, délután, naplemente felé, és mi azt a sötét téren át figyeljük, a sárga fokozatosan vörössé válik. Majd eljön egy pillanat, amikor mindent beborít egy lilás- vöröses szín, a fény „utolsó lélegzete”. Ekkor hallgatnak el a madarak is.

Ha a két pólus egymás felé közeledik, kiegyenlítődik és zöld keletkezik. Ezt földi harmóniának is nevezhetjük, amely az ember közreműködése nélkül is, mintegy magatehetetlensége folytán jön létre. Ahogy a fény a légkörbe ér és a sűrűbb rétegekbe hatol, smaragdzölddé válik. Ez az a bizonyos zöld, amit a tiszta üveglap szélein is megfigyelhetünk. A teljes spektrum a szivárványban tárul szemünk elé a legszebben. Goethe világnézete egységes színtant teremt, amely érvényes a fényre és az anyagokra egyaránt. Az anyagok színe arról utal, hogy mi történt velük. Ha elfogadjuk, hogy az anyag megsűrűsödött fény, amely átment a folyékony, légnemű, és a tűz állapotain, akkor története,- ami a színeké is egyben- kozmikus idődimenziót tár elénk.

Ennek ellenére a modern természettudomány többé – kevésbé a newtoni teóriával ért egyet és meglepő kísérletekkel bizonyítja, hogy az érzékelhető minőségek (szín, hang, hő) csak a szubjektumon belül vannak, kívül csupán az anyag mozgási folyamataiként nyilvánulnak meg, melyek szerinte a természet birodalmában az egyedüli valós létezők és számunkra már nem érzékelhetők. Magyarul, a tágas színes világ csupán bennünk él, de kívül az anyagnak csak mozgása van. Ez a gondolatmenet azt mutatja, hogy az ember határt húz meg az érzékelhetőségben, az egyiket objektív létezőnek, a másikat szubjektív minőségnek nevezi. Következetesen azonban csak az egyik lehetőséghez ragaszkodhatunk. A mozgás fogalmát ugyanis épp az érzékelhető világból kölcsönözzük, vagyis a már említett, érzékelhető minőségekkel felruházott dolgokon észleljük.

Ha most nem is hatolunk ebbe mélyebben, mégis érezhető, hogy egy szakadék tátong a színek általunk, különösen a művészek alkotómunkája során tapasztalt realitása és a „hivatalos” világszemlélet „érzékcsalódás” elmélete között. Ez utóbbi álláspont azt sugallja, hogy az ember egy látszat- világban él, aminek semmi realitása nincs, pusztán érzékszerveink organizációja vezet minket az „orrunknál fogva”, az állítólagos valóság azonban láthatatlan, megfoghatatlan.  A világ összefüggéstelen elemek halmazává esik szét, életünk matematikai egyenletsorok összessége. Valójában ez a dilemma húzódik a napjainkban globálisan tapasztalható feszültségek mélyén is.  Csoda- e, hogy egy ilyen természet szemléletű világban a morális világrend jelenléte erejét veszti!?

Ám, ha az életet művészien szemléljük, ami alatt azt értem, hogy az embernek módja van az érzékek által közvetített észleleteket összekapcsolni fogalmakkal, ideákkal és eme élő folyamat révén megnyilatkozhat az igazi világtartalom, akkor a fenti teóriával nem tudunk mit kezdeni. Goethe már a maga korában is látta, hogy az ember téves irányban keresi a megoldást. A tudomány a mai napig sem képes felmutatni a princípiumot, ami a részeket teljességbe fogja, mert ezt az anyagon túl, a szellemi világ realitásában kellene keresnie. A fény, a sötétség és a színek az anyagi világ „határait” jelzik. A tudomány még távol tartja magát ettől, bár számos képviselőjének magánvélekedésében már megjelent ennek a határnak az elismerése.

„Pedig aki felismeri, hogy a Fény láthatatlan, és a fizikai világban csak, mint megvilágítás nyilvánul meg, az hamar felfedezheti a Fény jelenlétét a gondolkodásban. A bölcsesség belső fénye valódi világosságot teremt. Ez polaritás a javából!” Miért  is lényeges mindez? Akár tudjuk ezt, akár nem, benne élünk egy kozmikus harmóniában, és az bennünk. Gondoljunk csak arra, hogy testünk belső sötétségében miként munkálkodik az élet, és hogy mi magunk is egykor ebben a sötétben növekedtünk és innen érkeztünk a fényre. Szemeink a Naphoz hasonlatosak, szintén a fényt adják számunkra, mellyel kifelé törekszik egy erő, a környezetet, a másik, vele egyenrangú lelket keresve. Arra van organizálva, mint a lélek maga is, hogy a színekben éljen Ez a szívünkkel és érzéseinkkel, jelenünkkel függ össze. Ide – oda, előre s hátra lendülünk a szimpátia és antipátia, az odaadottság és visszafogottság között, hogy megtaláljuk az Én egyensúlyát a világban. Az odaadottság akarati impulzus és a sötétséggel, a jövővel rokon, míg a várakozás, a kivárás a gondolatokkal, a múlttal és a fénnyel. Ha túlzottan valamelyik oldalon ragadunk, légzésünk, vérkeringésünk megbetegszik. Ilyenkor segíthet, ha elmélyedünk a festészetben, amely művészi kifejező eszközei mellett, komoly terápiás hatással is rendelkezik.  Liane Collot d’Herbois festészeti és terápiás metodikájában elsőként csak rajzszénnel dolgozunk, amely segít megtapasztalni a fény és a sötétség erőit és ezek mozgását. Majd speciális réteges akvarell technikával festve megtapasztaljuk a színek eleven kapcsolódását. A papíron megszülető színek és a megformálódott kép a festőt az emberben és a világban élő folyamatokon vezeti át. Az általam vezetett festőkurzusokon azt tapasztalom, hogy a nők érzékenységüknél fogva könnyebben kapcsolódnak ehhez a metódushoz és bölcseleti tartalmához. Ez azért is fontos, mert a sötétség, amihez annyi rossz érzést társítunk alapvetően egy mindent átkaroló, meleg, megnyugvást adó, női energia, amely annyi gyógyerőt adhat a fény által túlzottan megformált, absztrakt férfias világnak.

Végezetül fontos tudni arról is, hogy nemcsak külföldön, hanem természetesen itthon Magyarországon is élnek olyan művészek és terapeuták is, akik áldozatos és áldásos tettekkel igazolják mindazt, amit fentebb leírtam. Olyan személyiségek, akiknek gondolatai, tapasztalatai és nem utolsó sorban alkotómunkája kiemelkedő jelentőségű, és így mindannyiunk javát szolgálja, akár egyéni, akár csoportos tevékenységet is folytatnak. Ilyen például Döbröntei Zoltán munkássága, akitől magam is sokat tanultam. Akár csak egy beszélgetés folyamán is azonnal szembeötlik szerény, de mégis szenvedéllyel és humorral teli karaktere, mély szívbölcsessége és a megismerés iránt érzett végtelen tisztelete. Több éve vezet egy szabad művészeti iskolát, ahol a festészeti gyakorlatokon a résztvevők nap mint nap  saját magukon tapasztalhatják meg az ember és a világ élő kapcsolatát. Meg kell említenem még a Gödöllőn működő Arany Árnika központot is, ahol Collot d’Herbois féle művészetterápiás munka is folyik Ujváry Éva vezetésével, aki évről évre Roland Tillert is vendégül látja egy-egy kurzus megtartása erejéig! Én is részt vettem ezeken, és bátran mondhatom, hogy jó kezekbe kerülnek mindazok, akik be szeretnének kapcsolódni ilyen folyamatokba.

Szabó Sipos Barnabás
Bővebben: www.szabosipos.hu 

Hozzászólás

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

You are commenting using your Twitter account. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

You are commenting using your Facebook account. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

You are commenting using your Google+ account. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s