Hogyan öröklődik a szegénység… Avagy miért fél a becstelen ember a becsületestől?

0És miért akarja mindenáron – tűzzel-vassal, majd később burkoltabb formában – megtörni amaz a becsületéhez ragaszkodót? Lásd diktatúrák, börtönök, kényszermunka, vallatások, válogatott kínzások, illetve megalázóan alacsony fizetések, segélyek, egyoldalú szerződésszegések, elhallgatott információk és így tovább.., a végtelenségig.

“– Miért vagyok én gonosz fráter? Tudtommal én csak azt teszem, amihez jogom van, és mindig megtartottam, ami a kötelességem. Ez talán nem elég jó? Válaszoljon, ha kérdeztem.
– Hát jó, ügyvéd úr. Akkor kimondom. Néha tehet az ember valamivel többet is, mint a kötelessége, és néha tehet kevesebbet is, mint amihez joga van.
– No lám, no lám: valamivel többet, valamivel kevesebbet…Ezt hol tanulta, melyik egyetemen?
– Ezt otthon tanultam, az édesapámtól.
– Gondoltam. Bizonyára szegény ember volt a kedves papa.
– Nagyon szegény.
– Gondoltam. Szép nemes elveket hagyott magára… Így öröklődik a szegénység. És amitől tartok, hogy ragályossá válhat…” (Békeffi István: A kutya, akit Bozzi úrnak hívtak)

Kell-e még félnünk a becsület nevű fertőtől? Vagy Csehov Platonovjával valljuk:
“– Becsület!? Hol van az már? Elkártyáztuk, eladtuk, elittuk. Aki ma egy cseppet is becsületes, az hallgat, mint a sír.”
Nu tak, pazsalujszta…

Lendvai Márton Elek

Zseniális biciklilámpa, ami látványos és praktikus is

 

image-2A Szecsuani Egyetem kutatói egy olyan koncepcióval álltak elő, ami jelentős mértékben csökkentheti a kerékpáros balesetek számát. Megreformálhatják a biciklilámpákat, vagy legalábbis egy hasznos új színt hozhatnak a kínálatba a Szecsuani Egyetem szakemberei.

A kínai termékfejlesztők Lumigrids névre hallgató koncepciója abban segít a kerékpárosoknak, hogy az esti biciklizéskor is egyértelműen láthassák a talaj egyenlőtlenségeit, így a bukkanókat, a gödröket és az előttük lévő tárgyakat. A dinamóval hajtott, LED technológiás lámpa egy korábban a repülés iparágában is használt elv alapján négyzethálót vetít a biciklis elé. Egy ilyen felületen egyértelműen kivehetők az egyenlőtlenségek, hiszen azokon a helyeken torzul a mátrix. A néhány hónapos tervek még mindig csak koncepció szintjén vannak, tehát a Lumigrids lámpából nem lehet még rendelni, de szólni fogunk, amint kész termék lesz belőle.

Forrás: hvg.hu

Elismerte a Vatikán az ördögűzők társaságát

The exorcistHivatalosan elismerte a Szentszék, a római katolikus egyház legfőbb intézménye, a nemzetközi ördögűzők társaságát, amelynek tagjai arra hivatottak, hogy megszabadítsák a híveket az őket kínzó démonoktól. A vatikáni Klérus Kongregációja jóváhagyta a szervezet szabályzatát, és az egyházjog alapján elismerte a csoport működését. A lépés azt jelzi, hogy a római katolikus egyház elfogadja az ördögűzés vitatott gyakorlatát. Az ördögűzők társaságának világszerte harminc országban mintegy 250 katolikus pap a tagja. A szervezet egyik alapítója Gabriele Amorth atya, aki Róma legfőbb ördögűzőjeként vált ismertté. Magára a jelenségre 1973-ban hívta fel a nem katolikus közönség figyelmét Az ördögűző című amerikai film.

Kik a mai ördögűzők?

Speciálisan képzett egyházi személyek, felszentelt papok vagy magasabb egyházi méltóságok, akik 1990 óta nemzetközi szövetséggel is bírnak. Itt jegyeznénk meg, hogy amatőrök ne kacérkodjanak a démonűzés gondolatával, mert különösen veszélyes spirituális műveletről van szó, melyre nem alkalmas akárki!

A nemrég leköszönt pápa, XVI. Benedek kifejezetten támogatta a témát érintő tapasztalatcseréket: 2000-ben új szertartáskönyvet dolgozott ki az ördögűzőknek (a meglévő 17. századi helyett), 2011 tavaszán pedig exorcismus-konferenciát is rendeztek a Vatikánban.

A Vatikán legsikeresebb ördögűzője a 88 éves Gabriele Amorth, aki hetvenezer sikeres “beavatkozást” vezetett már le – szép teljesítmény, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a “szakmát” 1986-ban kezdte. Páratlan praxisának tapasztalatait egy könyvben írta meg – Don Gabriele Amorth : Egy ördögűző tapasztalatai címmel magyarul is megjelent.
Persze nem minden ördögűzés jár eredménnyel: Romániában a közelmúltban egyházi műhibaper indult egy balul sikerült ördögűzés miatt; a modern ördögűzés egyik halálos áldozatáról pedig 2005-ben film is készült (Ördögűzés Emily Rose üdvéért, Scott Derrickson rendezésében).

VATICAN-EXORCISM-AMORTHA vatikáni exorcista, Gabriele Amorth atya így vall a kulisszatitkokról könyvében:

“Vannak ördögök, akik nem viselik el, ha keresztet rajzolunk a stólával a fájó testrészre; van olyan, aki nem szenvedheti, ha az ördöngös arcába fújunk; olyan is van, amelyik minden erejét latba veti, hogy elkerülje a szenteltvízzel való meghintést. Vannak azután olyan mondatok az ördögűző imákban és más imákban is, amelyre az ördög erőszakkal reagál, vagy éppen azzal, hogy elveszti erejét. Az ördögűzés lehet rövid vagy hosszú, aszerint, hogy az ördögűző számos tényező figyelembevételével hogyan tartja jónak. Gyakran igen hasznos egy orvos jelenléte, nemcsak a kezdeti diagnózis felállítása miatt, hanem ahhoz is, hogy tanácsot adjon az ördögűzés időtartamára vonatkozólag. Különösképpen akkor, ha az ördöngös ember beteg (például szívbeteg), vagy az ördögűző érzi magát rosszul, az orvos javasolhatja az ördögűzés felfüggesztését. Általában azért az ördögűző érzi, ha kár tovább folytatni a küzdelmet.”

A megszállottak és hozzátartozóik napjainkban nagy utat járnak be, mire kizárnak minden lehetséges fizikai és mentális betegséget, ami az állapotukat megindokolná: az ördögűzés jellemzően csak végső megoldásként jön szóba. A démonok a tapasztalatok szerint egyébként leggyakrabban fiatalokat, néha gyermekeket kerítenek hatalmukba, kialakulatlan értékrendjük és befolyásolható személyiségük miatt.

A modern orvostudomány kialakulásáig számos pszichiátriai betegséget tudtak be a démoni megszállásnak és próbáltak ördögűzéssel orvosolni. A középkorban különösen sok kárvallottja lehetett az ördögűzéseknek a Tourette-szindrómában szenvedők között: a betegségre jellemző önkéntelen mozgások és hangadások a normális viselkedéstől olyan élesen elkülönültek, hogy egy másik személyiséget gyanítottak mögöttük. (Ráadásul, mivel a szindrómával élők állapota nem enyhült a rituálékat követően sem, kiközösítették, vagy akár boszorkányként el is ítélték őket.)

források:

http://www.life.hu/csalad/20140703-ordoguzes-a-xi-szazadban-a-ketezres-evek-legdurvabb-esetei-amibe-belehaltak-emberek.html?utm_source=origo-nyito&utm_medium=cimlapi_box&utm_campaign=sec

http://www.life.hu/horoszkop/20130415-milyen-az-ordoguzes-exorcismus-jezus-gonosz.html

KK szerkesztőségünkbe ma kora este futott be ez az írás amit most közzé is teszünk: Segítség, nem vagyok meleg!

addig_jar_a_korso_a_kutra..._2001_posterMelegfelvonulás tegnap.

Nehéz ügy… itt, Magyarországon, ahol soha nem lehet tudni, mikor provokálnak, mikor hülyítenek…. A lényeg, hogy a kordont nem lépheted át, válassz más útvonalat: demonstráció folyik, amely ellentétes érzelemre is okot ad, illetve pont ezért húzzák a kordont. Lásd: ellentüntetők (heteró-mások), és az ő rugdosásuk. (videó az Origón – eltakart fejekkel)
Eszembe jut az Addig jár a korsó a kútra című francia film, melynek hőse – akit idejekorán elhagyott a felesége, és akit éppen leépíteni készülnek a munkahelyén – friss szomszédja tanácsára melegnek adja ki magát, vagyis megpróbálja azt a látszatot kelteni… Túl jól sikerül. A fenálló törvények értelmében kirúgni nem lehet, mert az diszkrimináció gyanúját vetné fel egyből. Egy kolléga máris élénk érdeklődést mutat személye iránt, a fia, aki elvált feleségével él, egyenesen hősnek érzi addig lenézett apját, amikor meglátja a tévében a melegfelvonulás egyik szereplőjeként (cége fő gyártmányát, a cottongumit – fejfedőként viselve – reklámozva). Mi kell az érvényesüléshez? Egy kis bevállalás… (ami éppen nem fedi a valóságot)… De MÁS. A kolléganő is teljesen új megvilágításban látja: milyen más egy másmilyent meghódítani. Látjuk a tévéfelvételen a melegfelvonulást: békés, semmi kordon. A színek hasonlatosak a szivárványhoz, a lufik is. Jó buli. Miért is? Ott nem üldözik a melegeket, illetve ott sem. Kellenek a jó bulik. A hót unalom ellen. Amúgy meg mindenki úgy él, ahogy tud, ahogy szeretne, ahogy hajlamai és képességei diktálják. Csak ne toporzékoljunk… Mert miért is?
Buflakár Béla

A barbárok közelednek…, a játszmák folytatódnak(-é)? Egy ritkán játszott darab, Jékely Zoltán Oroszlánok Aquincumban című drámája adatik elő az ihlető helyen, az Óbudai Nyári Színház aquincumi játszóhelyén. A darab fő kérdésköre a barbárokkal szemben való lehetséges magatartás, a Költő és (az utolsó észak-pannon) Helytartó külön-külön való igazsága, a kettejük álláspontjának a helyzet kiváltotta közeledése. Ismerős helyzet? A rendező Papp Dániel, a Helytartót játszó Papp János fia.

Screen Shot 2014-07-06 at 17.53.07

 

Ars Sacra: Létezik kortárs szakrális képzőművészet? – Beszélgetés Kovács-Gombos Gáborral

Kovács_Gombos_GáborBudapest – Kovács-Gombos Gábor festőművész, a Nyugat-magyarországi Egyetem Benedek Elek Pedagógiai Kara Vizuális Tanszékének vezetője, a Transzcendencia a művészetben című könyv szerzője. A művészt az Ars Sacra Fesztivál kapcsán a kortárs szakrális képzőművészet kérdéseiről, lehetőségeiről és megközelítéseiről kérdeztük. Szöveg és fotó: Galambos Ádám; kép: Kovács-Gombos Gábor

– A kortárs művészeten belül hogyan lehet szakrális művészetről beszélni?

– A kortárs művészeten belül nagyon tágan értelmezem a szakrális művészet fogalmát. Míg évszázadokkal korábban még világos volt, addig ma már nem lehet egyértelműen meghatározni, hogy a kortárs műalkotások közül mi tekinthető szakrálisnak vagy profánnak. A jelenkorban már nem tekinthetjük kizárólag a templomi művészetet szakrálisnak. Én a szakrálissal foglalkozó, a szakrálist kereső műveket is ide sorolnám, akár felszentelt térben, akár egy városi közterületen, akár világi múzeumban vagy galériában jelennek meg. Ide tartoznak a lakásokban lévő szakrális töltetű műalkotások is, utóbbiakat a magánáhítat eszközeinek is tekinthetjük. A művek és terek kapcsolatának, egymásra hatásának sokféle változata létezik. Előfordul, hogy a templomhoz szervesen hozzátartozik a kiállítótér és ezáltal valamiképpen „megszentelődnek” az itt kiállított képek – ilyen a Lőrincz Zoltán professzor által építtetett új református templom Kőszegen. De lehetséges ennek a fordítottja is, amikor éppen a művek által sugárzott szakralitás ad az eredendően profán kiállítótérnek egy tiszta, emelkedett jelleget – ez tapasztalható a Scheffer Lívia által vezetett budapesti Scheffer Galériánál.

– Mitől szakrális egy mű?

Screen Shot 2014-07-04 at 09.27.10– Egy műalkotás akkor szakrális, ha sugározza a szentség erejét és az emelkedettséget, ha magunkba fordulásra, töprengésre és megtisztulásra késztet. Tulajdonképpen ezek minden igazi műalkotás ismérvei, tehát tágabban értelmezve szükségszerű, hogy minden jó mű szakrális legyen. Az alkotó szempontjából már persze kérdéses, hogy egy ilyen mű megalkotásához elegendő-e csupán az áhítat. Úgy gondolom, hogy ha a művész őszintén, Isten felé fordulva, imádság gyanánt dolgozik – és a mű kvalitásában is megfelelő –, akkor remélhető, hogy a szakrálisra való utalás is benne van a kész alkotásban, olyannyira, hogy az a későbbiekben a néző számára is érzékelhető.

– A befogadó részéről ez miként érzékelhető?

– Itt is felmerül a mű minőségének a kérdése. Nem minden esetben mondhatjuk, hogy egy nagy tehetségű művész mindig szakrális művet alkot, de az sem állítható, hogy egy középszerű alkotó nem képes egy nagyon emelkedett, szakrális töltéssel rendelkező képet létrehozni. A művészettörténetből tudjuk, hogy számos közismerten nem hívő művész olyan nagyszerű művet alkotott – akár templomban is –, ami a néző (sőt a hívő néző) számára azóta is szakrális műként funkcionál. A huszadik század végére megszűntek azok az ismérvek és attribútumok, amelyeket a művész úgy használhat, mint régen, amikor azok még egyetemesek és (éppen ezért) mindenki számára olvashatóak voltak. Ma a művész kidolgozza saját vizuális nyelvezetét és jelképrendszerét, majd abban alkot. De mindezeknél sokkal fontosabb, hogy a nézőt a művel való első találkozás megragadja-e. Azaz érez-e kisugárzást az alkotásból vagy sem. Ha igen, akkor remélhető, hogy hosszabb időre „fogva tartja” a kép. Ennek a csendes szemlélődésnek a gyümölcse azután a mű spirituális terébe való belépés. Ami ezzel egyidőben még megtörténhet, az már valóságos csoda: a kép ablakot nyithat a transzcendensre, melyen keresztül a néző – aki ekkorra már a művész társszerzőjévé válik – a teofánia rettentően súlyos helyén érezheti magát, miközben ez a súly számára csöppet sem nyomasztó, hanem könnyű és édes. Ezt az állapotot legjobban Bindes Ferenc – nagyszerű soproni plébános – szavaival tudom jellemezni, aki szerint „ilyenkor Isten ragyogásában napfürdőzhetünk”.

– A kortárs képzőművészetben milyen formában jelenik meg a szakralitás?

– Az esetek többségénél nem programművészetre, bibliai jelenetek leképezésére kell gondolnunk. Nem olyanokra, amik konkrétan megjelenítik az Ó- vagy Újszövetség történeteit. Ezeket a festészet és szobrászat kétezer év óta már nagyon sok kvalitásos alkotásban megvalósította. Inkább meditatív, elmélkedésre ösztönző művekre gondoljunk. Ezek a komplentatív (mélyen elgondolkodtató – a szerk.) alkotások belső csendet teremtenek. Egyúttal lehetőséget nyújtanak a nézőnek arra, hogy imádságban dialógust tudjon a Teremtővel megélni.

– Ön ars-poeticájában úgy fogalmaz, hogy oltárképeket fest. Alkotásain a fentről leáradó fény folyamatos szimbólumként jelenik meg. Mi foglakoztatja egy mű születésénél?

– Ami mint festőt izgat, az az, hogy én magam őszintén tudok-e Isten felé fordulva egy művet alkotni vagy sem. Tudom-e imádságképpen a festés aktusát végezni? Úgy érzem néha igen, néha nem. Hogy aztán ez a mű – ha elkészült és nyilvánosságra került – a későbbiekben bír-e a néző számára szakrális üzenettel, az minden esetben titok. Soha nem lehet programszerűen elhatározni, hogy én most egy szakrális művet fogok alkotni, mert ebből nagyon sokszor kudarc vagy modorosság lesz.

– Ez azt jelenti, hogy az ábrázolás a kortárs művészetben átváltott egy lelki vagy spirituális síkra?

Screen Shot 2014-07-04 at 09.27.24– Igen. Eltávolodunk a reális ábrázolásától egy belső látás felé és a belső vízió képeit jelenítjük meg. Ez maga a mű, amelyben reményem szerint a nézők is önmagukra találhatnak. Így, az alkotáson keresztül találkozhatunk előbb egymással, majd ezután – vagy egyidőben (?) – a transzcendenssel. Valamilyen szinten osztom az Ószövetség ábrázolás tilalmát. A magam festészetében – és látom, hogy sokan gondolkoznak így – méltatlannak érzem magamat arra, hogy reális képben fogalmazzam meg a Biblia történeteit vagy az Istenséget. Nem tudom olyan szépen megfesteni Istent, mint amilyen ő a maga – számomra elképzelhetetlenül tökéletes – valóságában. Csak utalni merek rá, úgy, hogy megpróbálom a hozzá vezető út fényét megjeleníteni. Számítok a mindenkori néző képzeletére is és remélem, hogy visszafogottságommal elősegítem számára az „odaátra pillantás” lehetőségét.

– Templomokban és egyházi épületekben nagyon kevés absztrakt ábrázolást látunk. Mi az oka annak, hogy bár a mai művészet egy elvonatkoztatott vizuális megjelenítést alkalmaz, a mai befogadók ezzel szemben sokkal inkább a figurális ábrázoláshoz ragaszkodnak? Az egyházi művészetben mennyire van helye az absztrakt ábrázolásnak?

– Általában a művészek mást gondolnak erről, mint a hívek jelentős többsége. Nagy felekezeteink erősen kötődnek a hagyományaikhoz. A huszadik század végére azonban a kép fogalma erősen megváltozott. Az a fajta „képéhség”, ami az elmúlt évezredben általános volt, mára már megszűnt, hiszen képpel maximálisan ki van elégítve a legszélesebb tömeg is. Olyan özöne van a jó és rossz minőségű képeknek – amik minden pillanatban mindenkire rázúdulnak –, amilyen soha nem volt még a világban. Ennek értelmében egy reális képi ábrázolás már nem bír olyan szuggesztióval mint százötven vagy kétszáz évvel ezelőtt. Akkor a realista ábrázolás éppen ezt az intenzív hatást fejtette ki. Manapság az, hogy leképezünk valamit, ami a hitélettel kapcsolatos, az nem bír olyan erővel, mint régen, hiszen mozivásznon, képernyőn vagy plakáton ezt a jelenetet ezer-féle feldolgozásban látják és kapják az emberek.
Tehát a művésznek valami mást kell csinálnia. Az absztrakció, a belső látás az előbb vázolt földhöz ragadt világból kizökkentheti a nézőt és felszabadíthatja a kötöttségek, a megszokott vizuális panelek sablonos értelmezése alól. Az absztrakció által a nézőnek nem kell ugyanúgy elképzelnie valamit, mint ahogy esetleg egy realista ábrázolásnál a művész előírja azt a bizonyos jelenetet –, így önmaga felé fordulhat. Ez az önmagába való mélyedés – mivel a Szentlélek temploma is vagyunk – valamilyen módon az Isten felé irányíthatja a tekintetet. Ilyen értelemben az absztrakció – azaz a kevesebb ábrázolás és a figuralitás elhagyása – a transzcendenciához segítheti a nézőt. Gondoljunk bele, hogy ez mennyire nem egyedi és nem új gondolat! Hiszen maga a liturgia is csupa absztrakcióból áll! A szentségek megjelentetése a legtisztább absztrakció! Valami ilyen irányba kéne mozdulnia a szakrális művészetnek is. Ezzel nem csinálnánk semmi újat vagy forradalmit, hanem pontosan az egyháznak ezeket az ősi hagyományait élesztenénk fel. Az, ami a későbbi időkben minderre – a geometrikus tisztaságú, emelkedett vizuális szimbólumrendszerre – a figurális kötöttségekkel rárakódott, azt éppen az absztrakt művészet által tudjuk megtisztítani.

– A kortárs művészet és a néző között, bár világnézetét tekintve sok a közös, az értelmezés és befogadás tekintetében mégis nagy távolság érződik. Mi az oka annak, hogy az elvonatkoztatott műveket kevésbé értik az emberek?

– Rengetegszer hangoztatjuk, hogy minél kisebb korban, minél több jó minőségű kortárs művet kellene a gyermekeknek látniuk ahhoz, hogy a mai vizuális nyelv sajátjukká tudjon válni. Ez felnőtt korban bizonyára sokkal nehezebb, viszont ott is csak azt tudom mondani, hogy sokat kellene látniuk. Ugyanúgy tanulandó a vizuális nyelv, mint a verbális. Nem a hitoktatásban, hanem a vizuális kultúránkban, művészeti nevelésünkben keresendő a hiba. Az elenyésző rajz és művészettörténet óraszám mutatja, hogy a képzőművészeti nevelés súlya csekély, még a társművészetekhez képest is.

– Az absztrakt művészeten belül nemcsak olyan műalkotások vannak, amelyek azt szolgálják, hogy közelebb kerüljünk Istenhez, hanem olyan művek is születnek, melyek a transzcendenstől való teljes elfordulásra hívják fel a figyelmet. Hogy lehet tájékozódni az elvonatkoztatott művészetben?

– Mindenképpen a nézőnek a tanultságára van szüksége és arra a finom intuícióra, amellyel megérzi, hogy mi sugárzik ki az adott alkotásból. A szép és a rút fogalma is ide tartozik. Újra fel kell fedeznünk, újra kell tanulnunk, hogy a szép és a jó fogalma szorosan összetartozik. Még ha manapság vannak is olyan tendenciák, amelyek a rútnak a dicsőítését helyezik előtérbe – sőt kifejezetten félnek a széptől, mint kategóriától – azért ez nem homályosítja el a szépnek a létjogosultságát vagy fogalmát! Persze becsaphatnak bennünket bizonyos rafinált törekvések, viszont nem hiszem, hogy ez tartós lenne. A hamis prófétaság szerintem hamar lelepleződik, még akkor is, ha ez valamilyen műalkotás készítésében jelenik meg. A szépség és a jóság – mint Isten attribútumai –, nem kérdőjelezhetőek meg! Én hiszek abban, hogy egy műalkotás, amelyik szép, az jóságot is sugároz. Ahol szépség és jóság van, ott már szeretet van, ott már Isten van!

forrás:

http://www.evangelikus.hu/létezik-kortárs-szakrális-képzőművészet-beszélgetés-kovács-gombos-gáborral?fb_action_ids=811411095569603&fb_action_types=og.likes